A legnagyobb magyar sci-fi-író ötletei Hollywoodból is visszaköszönnek

Mérhetetlen kíváncsiság, ez volt az egyik legfontosabb tulajdonsága. Rengeteget és szenvedélyesen olvasott, nemcsak regényeket, de természettudományos és történelmi könyveket is. Megszállottan imádta például az ókori görög és római kultúrkört. Az sem véletlen, hogy főhősei gyakran természettudósok, mint például regénytrilógiájában (A Viking visszatér, a Távoli tűz és Az utolsó kísértés) Gregor Man geológus. Tényleg érdekelte, hogyan alakultak ki a hegyek, folyók, rajongott a csillagászatért, amely a '60-as években még nagyon másképp nézett ki, mint most, amikor már van űrteleszkópunk, modern informatikánk. Elméletben megelőzte a korát egy olyan elképzelt műszerrel, a szupergraviméterrel, amely egy bolygó színéből, átmérőjéből és távolságából következtet a tömegvonzásra és más paraméterekre. Az izgalmas műszaki és természettudományos érdekességeket mindig humán kontextusba akarta helyezni: mit tehet az ember, amikor a technológiai fejlődés új típusú kihívások elé állítja, mennyire tud ember maradni?

Talán azért is olyan népszerű a science fiction műfaja, mert mindenki eljátszik a gondolattal, hogy elképzelt kihívásokra hogyan reagálnának az emberek.

A hatvanas években a korszellemet áthatotta Gagarin utazása, a szovjet és az amerikai űrprogram, a holdra szállás, amely korábban elképzelhetetlen volt az emberiség számára. Nem véletlen, hogy a sci-fi fénykora a ’60-as, ’70-es évekre esik, most azonban reneszánszát éli a műfaj.

Apám a ’60-as években a harmincas éveiben járt – ez volt az a korszak, amikor az emberek szerte a világon úgy érezték, minden lehetséges. A hold meghódítása, de akár egy atomháború is... A már említett trilógiája is akkoriban született.

Vonzódott a nagy epikus műfajokhoz, a hömpölygő sztorikhoz, talán ezért is szerette az orosz és német klasszikusokat. A Viking-trilógia sok száz oldala az életműve origója, a legtöbb nyelvre mégsem ezt, hanem a ’70-es években írt két regényét, A feladatot és az Ellenpontot fordították le. Érdemes megjegyezni, hogy A feladatból háromrészes tévéfilm is készült még a ‘70-es években: mai szemmel viccesnek tűnő technikai megoldásokkal, miközben nagyon modern volt abból a szempontból például, hogy a film zenéje a Pink Floyd akkor megjelent albuma, tehát a vasfüggönyön túli modern angol zene volt. Ez a Kádár-kor kulturális életében kivételesnek mondható. Apámnak nagyon komoly fenntartásai voltak a Kádár-rendszerrel szemben, de betagozódott a kulturális elitbe, mert ezt diktálta számára az észszerűség meg az egzisztenciális biztonság. A feladatban az emberek keresik az otthonukat és a civilizációt, az Ellenpontban pedig a robotok keresik az embert, de mindkettőnek közös pontja, hogy az emberiség végez a civilizációval.

Óriási siker volt ez a két mű a hazai rajongók körében, de nemzetközi színtéren is!

A feladat rögtön megkapta az 1972-ben alapított Eurocon-díjat, a legrangosabb európai science fiction kitüntetést, ahogy négy évvel később az Ellenpont is. Utóbbi nehezebben olvasható, hiszen a robotok „beszélgetnek” benne, amit érzékeltetni kellett. Először csak az egyik regényt fordította le németre a Heyne Kiadó, de akkora siker lett náluk, hogy aztán szerződést kötöttek a teljes sci-fi-életműre.

Még a vasfüggöny lebontása előtt az összes könyve megjelent Nyugat-Németországban, magyar íróval ilyen nemigen szokott előfordulni.

Az igazán fontos és sikeres regényeit a ’80-as évek elejéig írta, de azért az 1983-as A holtak nem vetnek árnyékot című könyve is kiváló. Amikor először láttam az Interstellar című amerikai filmet, komolyan megfordult a fejemben, hogy az alkotók olvasták a Holtakat. Amikor például a filmben a pilóta berepül az ismeretlen felhőbe...

Teljesen kilóg viszont az életművéből a Portré négy ülésben című életrajzi regény Muszorgszkijról, a világhírű orosz zeneszerzőről.

Apám imádta az orosz zenét, de nem beszélt oroszul. A könyv annak a négy napnak az elképzelt története, amikor Ilja Repin, a később híressé vált festő Muszorgszkij halála előtt megfesti híres portréját a kórházban. Megjelenik a regényben a 19. századi orosz kultúrtörténet szinte összes élő és már nem élő alakja, beszélgetéseken keresztül. Kicsit olyan, mintha egy holland ember a 19. századi magyar kulturális hálót megpróbálná Arany János kapcsolati rendszerén keresztül feltérképezni, úgy, hogy nem beszél magyarul – mégis nagyon impresszív könyv. Legutolsó nagy műve Az utolsó kísértés 1988-ból, amelyet a kiadó és a rajongók „tapostak ki” belőle.

Emlékszem, ahogy írta a könyvet, és amikor kész volt egy oldallal, maga mögé dobta a papírokat, én pedig az ágyon hasalva olvastam azon frissiben a regényt, lapról lapra.

Ez a Viking-trilógia – és egyben írói munkássága – lezárása, epilógusa vagy még inkább spinoffja. Az utolsó 50–70 oldala olyan erős szöveg, ami azért még megmutatja, mennyire tudott írni.

Kép

Zsoldos Péter - Kép: Zsoldos Dávid

1949 őszén vették fel Zsoldos Pétert a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakára, de átment karvezetőképzésre, és 1956-ban kapta meg kóruskarnagyi diplomáját. Ezután lett a Magyar Rádió zenei szerkesztő-riportere, de 1963-tól pszichológiát is hallgatott.

Pszichológiai érdeklődése és tudása is primer módon jelenik meg a regényekben. Például az Ellentpontban és A feladatban is gondolati-tudati úton vezérlik a robotot, a Feladat egyik központi kérdése pedig az, hogyan fér meg egy testben két gondolat. Nem szerzett pszichológiából diplomát, de a lélektan nagyon is foglalkoztatta. A zenei szerkesztői munkát viszont élete végéig, pontosabban a nyugdíjazásáig folytatta. Hatvanévesen méltatlanul félreállították, és bár nagyon sikeres volt, csak egy éjszakai műsort hagytak meg neki, ez volt a Lemezek közt válogatva, ahol a legkedvesebb felvételeit szemlézte. Nagyon megtörte, hogy úgy érezte, nem tudja eltartani a családját. Korai, 67 évesen bekövetkezett halálában azonban a legidősebb bátyám, Laci halála is szerepet játszott: ő egyszerre volt a fia és a barátja. Mentőorvos volt, hatalmas lélekkel és kreativitással, akit a harmincas évei elején, ifjú apaként ért utol a rák. András bátyám sem véletlenül lett kiváló szívkatéter-specialista: apánkban is egy orvos veszett el, nincs az a hipochonder, aki így tudta volna minden gyógyszerről, mi a hatóanyaga, s mire való. De a nyugdíjazásból és Laci halálából nem állt talpra: már nem volt benne igazi lelki hajtóerő, hogy alkosson.

Közben a családi élete is fordulatos volt, több szakaszból állt, ahogyan az írói pályája is...

Három házasságából hat fiút nevelt fel, ebből kettő a nevelt fia: Segesvári Gábor, aki egy komoly hazai cég HR igazgatójaként ment nemrég nyugdíjba, és Devich Márton, aki a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek és a Bartók Rádiónak a vezetője. A már említetteken túl még egy öcsém van, Bálint.

A testvéri egymáshoz tartozás alapvetés a családunkban; apám nagyon erősen belénk oltotta, hogy ez olyan erős kötelék, amit soha nem árulhatunk el.

Úgy tűnik, működik, mert eltelt lassan 40 év úgy, hogy az összes testvérünkkel szeretetben élünk.

Milyen volt a gyerekkorotok?

Fantasztikus gyerekkorunk egyik legfontosabb eleme volt az a komoly szeretet és figyelem, amit apánktól kaptunk. A „mindenre választ kapunk” biztonságát is ő jelentette. A mi apa-fia kapcsolatunkat tényleg nehéz úgy leírni, hogy ne tűnjön túlzásnak: ismertük szinte egymás gondolatait is. Én kísértem el az utolsó író-olvasó találkozóira, volt köztünk egy cinkos összekapcsolódás, ami nagy ajándék a sorstól. Nyughatatlan, nagyon kíváncsi srác voltam, mégis teljesen kimaradtak az életemből a kamaszkori konfliktusok, mert gyerekkorunktól kezdve felnőttként kezelt minket. Nyugodtan elmondta, hogy ha olyasmit csinálsz, ami tisztességtelen vagy veszélyes, pórul jársz. S mivel nem volt soha erőszakos, ezt a néhány mondatát komolyan kellett venni. Technikailag anyám irányította a családot, apám nem szólt bele, melyik gyerek mit csinál. Ő adta azonban a kezünkbe a könyveket már egészen korán.

Azt mondtad, nagyon közel álltatok egymáshoz. Volt útravalója számodra?

A mai napig abból élek, amit tőle kaptam, mentálisan és intellektuálisan egyaránt. Nemrég eszembe jutott egy történet: 1992-ben elnyertem zongoristaként egy ösztöndíjat, és három hónapot Kaliforniában, Santa Barbarában tanulhattam az egyik legkiválóbb nyári akadémián. Nagyon jól sikerült, komolyan felvetődött, hogy egy másik ösztöndíjjal New Yorkban folytatom, nem megyek haza. 17 évesen ez óriási dilemma volt – egy olyan időszakban, amikor még nem volt internet, az interkontinentális telefont pedig szinte nem lehetett megfizetni. Egyszer csak jött egy hosszú postai levél otthonról – egy-két hétig kellett várni rá ugye – az imádott apámtól, azzal a határozott kéréssel, hogy ne jöjjek haza. Ledöbbentem.

Azt írta, maradjak kint ott, ahol szabadság van, ahová a saját bátyja is kiszökött még az ’50-es években. Én mégis hazajöttem.

Édesapám 1997-ben hunyt el, életművét a Zsoldos Péter-díjjal gondozzuk, ha úgy vesszük, ma ez A feladat.