Véssey Miklós: „A kocsit nem én irányítom, hanem a fiam” – Apa, kezdődik!

– Miklós, megtenné, hogy elvisz az ajtóig? – kérdezi tőlem a szomszéd bácsi. 
– Sajnos nem én irányítom a kocsit – válaszolom neki –, a fiam fejében vagyunk. Arra tudom csak mozdítani a kormányt, amerre ő akarja. Látja, most például gondolt egyet, és máris az autópályán haladunk…
A pénztáros néni sóhajt egyet. Látszik, hogy pár perce még a szalagnál ült, céges pólóban van, a kezében pirosan villog a vonalkód-leolvasó. 
– Annyit legalább tudunk, hogy közeledünk Budapesthez, vagy távolodunk tőle? – kérdezi gondterhelt arccal.

– Nehéz megmondani. A fiam fejében szerintem még nem létezik Budapest. Attól félek, az autópályának sem az a funkciója, hogy valahova eljussunk. 

– Akkor mégis mi értelme van az egésznek?
– Jó kérdés. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy semmi. Megyünk, haladunk, gurulunk, ennyi.
– Szerintem is hiába keresünk ok-okozati összefüggéseket – szólal meg a hátsó ülésen a kukás bácsi. – Van ebben tapasztalatom. A múltkor az egyik kis rosszcsont rám gondolt, mire egy vécécsészében találtam magam. Ahhoz viszonyítva ez a mostani helyzet nem is olyan rossz… 
– A zuhanyzásról hallott? Émelyítő bűz árad magából – förmed rá a pénztáros néni.
– Nem volt időm ruhát cserélni, ahogy látom magának sem. Persze azzal gondolom semmi problémája sincs, hogy hetente elviszik a szemetét. Akkor milyen bűz lenne a városban, ha csak úgy ott hagynánk a házak előtt… – morog a kukás bácsi.
– És akkor hogyan menekülünk ki ebből a bűzbarlangból? – kérdezi a pénztáros néni. 
– Sehogy. Várjuk, hogy másra gondoljon.
– Ne vicceljen Miklós, tudja merre lakunk, vigyen haza – méltatlankodik a szomszéd bácsi. – Ez azért mégse járj… – folytatná, de a mondat közepén hirtelen lecsuklik a feje.
– Meghalt? – kérdezi a kukás bácsi.
– Én hallom, hogy szuszog – nyugtatja meg a pénztáros néni, majd az ő feje is lecsuklik, és horkolni kezd.
A kukás bácsi előre hajol hozzám, és aggódva teszi fel a kérdést:
– Én is el fogok aludni?
– Valószínűleg. Épp altatás van, és azt soroljuk neki, hogy ki mindenki alszik. Előbb-utóbb el szoktunk érni a kukás bácsiig a felsorolásban.
Levegőt vesz, de már nincs ideje megszólalni. A pénztáros néni ölébe dől öntudatlanul. 
Van ebben valami meghitt, ahogy szinkronban horkolnak körülöttem. Ettől nekem is ásítanom kell. Annyi időm még marad, hogy félreálljak egy benzinkútnál, és leállítsam a motort, mielőtt engem is elnyom az álom. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>