A mozaikcsaládok boldogságának szabályai – „Az én anyám meg a te apád az ő szülei”

– Érdemes onnan kezdeni, hogy a párok hogyan válnak el, mert ott dől el, hogy tudnak‑e valami újat létrehozni. A válás a legtöbb esetben a szülők döntése. Az ő felelősségük, hogy mi lesz aztán a gyerekekkel. Aki el akar válni, az régóta készülődik erre, és úgy tesz, mintha a másik fél és a gyerekek is készültek volna erre, holott ez nem így van. Időt kell tehát hagynia nekik arra, hogy fölkészüljenek. Arra is idő kell, hogy az apa vagy anya új kapcsolatát elfogadják. A válást nem bíróság mondja ki, hanem belül történik meg, amikor valóban eloldottuk a kötelékeket. Vannak pozitív kötelékek, és van a harag, ami lehet ugyanolyan, vagy még erősebb kötelék is. Akkor vagyunk igazán szabadok, amikor már nem érzünk haragot, gyűlöletet, nem akarjuk sakkban tartani a másikat és nem akarunk bűntudatot kelteni a másikban. Csak akkor tudok értelmes új kapcsolatot létrehozni, ha elhiszem, hogy a másik ugyanolyan jót akar a gyerekünknek, mint én. Ha nem, akkor bekövetkezhet, hogy új apát keresek a gyerekemnek azért, hogy a régi társamat helyettesítse, vagy – és a nők gyakran így gondolják – majd ő megnevelje a gyerekemet, akit nekem nem sikerült megnevelnem. 

Ez őrült csapdahelyzet a gyereknek is, hisz van, aki őt megnevelje, másrészt az új társamra is indokolatlanul nagy terhet ró, hiszen ha kibújik alóla, akkor úgy tűnik, mintha a kapcsolatot utasítaná el.  

– Valahogy mégiscsak viszonyulnunk kell a velünk lévő gyerekekhez, akár a miénk, akár nem…

– Fontos tudni, hogy az én gyerekem nevelése akkor is az én feladatom, ha új házasságot kötök. Ugyanakkor nem lehetek más gyerekének apja vagy anyja, nem is kell megpróbálnom, untig elég, ha a sajátomé vagyok! Ha mozaikcsalád jön létre, akkor világosan tisztázni kell, hogy ez nem lesz olyan, mintha eredeti „mag‑család” lenne. Ne akarjunk olyan családot létrehozni, mintha nem lenne mindegyikünknek előtörténete. Amikor együtt növekszik a család a gyerekekkel, akkor kialakulnak a szabályok. Itt azonban kész helyzet van, és le kell fektetni az együttélésünk peremfeltételeit, méghozzá jó lenne azelőtt, mielőtt összeköltöznénk. A kudarc‑ és konfliktustűrésünket kell nagyon jól felmérnünk, amikor ilyen kapcsolatba lépünk. 

– A mozaikcsaládokban talán többször hangzik el, hogy „ne szólj rám, semmi közöd hozzám, nem vagy az apám/ anyám!” Hogyan lehet mégis elfogadó, szeretetteljes viszonyt kialakítani?

– Az elfogadás és a szeretet két különböző dolog. Az elfogadás attitűd, a szeretet pedig érzés. Érzéseket nem lehet akarni: se gyerektől, se felnőttől nem lehet elvárni, hogy bármilyen érzést létrehozzon magában. Elfogadni, és megfelelő kommunikációs stílust használni, az más dolog. Nagyon fontos, hogy a gyerekemnek nem kell szeretnie a társamat, a gyerekeknek nem kell szeretniük egymást – ez vagy kialakul, vagy nem. Ha egy kamasz gyerek azt mondja, hogy „nincs közöd hozzám”, az nem a válás terméke, hanem természetes dolog, hiszen az ő identitása úgy fejlődik, hogy a mi szabályainkat próbálja magáról lerázni. Igaz, nagyon nehéz megtenni, hogy na, most nem reagálok rögtön, és nem söprök be mindent a „persze, mert nem az én gyerekem, és ez biztos a válás miatt van”‑dobozba, hanem megvizsgálom, hogy vajon ez most a normális kamaszkori reakció, vagy esetleg arról van szó, hogy átléptem az ő határait. Fontos alapelv, hogy nagyobb  határokat kell tartani, nagyobb személyes teret kell hagyni egymásnak a mozaikcsaládban, fizikailag is. Az érintés és közeledés sokkal finomabb módjait kell használni. Nem simogatjuk meg, nem ültetjük az ölünkbe, nem megyünk be a szobájába egy gyereknek csak azért, mert az édesanyjával vagy édesapjával házasságot kötöttünk. Persze ha a gyerek kifejezetten ellenségesen áll az új társamhoz, akkor még időben föl kell mérnem, hogy el tudom‑e viselni, ha otthon áll a bál. 

Különben ez nem csak a mozaikcsaládokban nehézség: egy „átlag” családban is lehet, hogy egy gyerek és valamelyik szülő között tartósan vagy átmenetileg nagyon feszült a kapcsolat. 

– Várhatjuk‑e, hogy a gyerekek „testvérként” viszonyuljanak egymáshoz?

– Én azt mondom, ne várjuk! Ha kialakul a testvérihez hasonló viszony, akkor legyünk nagyon boldogok, de ne akarjunk feltétlenül testvért „csinálni” belőlük. Fogadjuk el, hogy mindegyikük független, önálló személyiség igen eltérő gyökerekkel, s ezek nagyon meghatározóak. Egyébként nagyon jó kapcsolatok tudnak kialakulni köztük, leginkább már felnőttkorban.  

– Jobb, ha úgy szervezzük, hogy egyik hétvégén az egyikünk gyerekei vannak velünk, a másikon a másikunkéi, vagy igyekezzünk‑e a gyerekeket „összehozni”, hogy legalább karácsonykor vagy más családi ünnepen legyünk „egy nagy család”?

– Itt a kulcsszó a „legalább”. Legalább ne! Ha az a célunk, hogy legalább ekkor tegyünk úgy, mint ha család lennénk, az biztos hogy nem jó. Ez is olyan dolog, amire föl kellene készülni. Megérett‑e a kapcsolatunk arra, hogy együtt legyünk? Mindenkinek igénye‑e ez? Vannak olyan alapkapcsolatok és ‑rituálék, amiket a szülők tartanak fönn egy átlag családban is. A kamaszok gyakran tiltakoznak a szeretetteljes ünnepek ellen, nehéz megélniük az áhítatot, mondják is, hogy „utálom a karácsonyt”, ennek ellenére fontos, hogy a rituálék fönnmaradjanak és túléljék ezeket az időszakokat. Ám egy mozaikcsaládban ez sokkal nagyobb óvatosságot kíván. Figyelni kell arra, hogy hol tart a családunk, a gyerekünk. Nem érdemes előre kitűzni, hogy márpedig ekkor együtt leszünk! A „most azonnal mondd meg, hogy eljössz‑e vagy sem” helyett hagyjunk időt, hogy megérlelődjön benne, mi szól az együttlét ellen és mi szól mellette. Persze, hogy jó, ha össze tud jönni a család, erre valók az ünnepek. De ha ez csak látszat, ha ezen a néhány napon úgy teszünk, mintha minden rendben volna, az nem szokott jót tenni. Engedjünk el inkább valamit az álmainkból, hogy valami megmaradhasson belőlük!  

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2010 februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.