„Rájöttem, hogy én úgy eszem, ahogy ők isznak” – Az anonim túlevők küzdelmei és megoldásai

Legtöbbször persze a mérleg és a testi bajok is jelzik, hogy az ételhez való viszonnyal gondok lehetnek: „Úgy 120 kilónál azt gondoltam: innen már nem lehet tovább hízni, és kezdtem így elfogadni magam” – írja Bence az Anonim Túlevők (Overeaters Anonymous) oldalán. „Aztán 128 kilós lettem, és egyre többet fájt a derekam. Néhány száz méter gyaloglás után már meg kellett állnom. A kilók folyamatosan jöttek rám tovább, s már alig tudtam levágni a lábkörmömet, bekötni a cipőfűzőmet. 140 kiló felett aztán rádöbbentem: nincs felső határ, és ha nem csinálok valamit, akkor előbb-utóbb csak járókerettel fogok tudni közlekedni.” (Bence két év alatt 70 kilóval lett kevesebb, egyik közös ismerősünk pár éve nem ismerte föl, amikor találkozott vele.) 
A túlevőkre ugyanakkor sokszor jellemző a fogyókúra kényszere is:

„Tipikus jojódiétázó voltam, a testsúlyom 65 és 100 kiló között ingadozott. Idővel nem tudtam követni a korábban hatásosnak bizonyult diétákat, végül pedig már arra sem volt erőm, hogy elhatározzam, hogy holnaptól/hétfőtől/elsejétől minden másképp lesz.

A napjaim egy délutántól lefekvésig tartó folyamatos evésbe torkolltak, váltogatva a sós és az édes ennivalót” – emlékszik vissza Anikó, akinek szintén az OA közösség segített. Talán legjobban Zsuzsi története világítja meg a túlevés sokféleségét, aki kamaszkora óta érezte, hogy nincs rendben az ételhez fűződő viszonya. Mivel soha nem volt túlsúlyos, senki nem tett megjegyzést rá, ő mégis kritikus volt magával, mert egy ideje már sejtette, hogy nem akkor eszik, amikor valójában éhes. „Másoknak inkább az tűnt fel, hogy elhúzódom, és nem olyan vagyok, mint voltam – meséli – sokszor éreztem a késztetést, hogy ennem kell valamit.” Zsuzsi ugyanakkor rendszerint átesett a ló túlsó oldalára is, és nagyon kontrollálni akarta az étkezést, rengeteg időt és energiát fordított arra, hogy hogyan diétázzon, és tartsa keretek között az evést. Ma már úgy látja, ez ugyanígy elvitte a figyelmet arról, hogy az élete más problémáival foglalkozzon, mint a kényszerevés. „Egyszerűbb volt azzal foglalkozni, mit egyek, mint azzal, hogy mi elől menekülök ezzel. Ugyanakkor nagyon szégyelltem az egészet, szociálisan beszűkített, mert éreztem, hogy ez nem megérthető és nem megosztható. Egyetemistaként már nem is tudtam jól teljesíteni emiatt. Hallottam az Anonim Alkoholistákról, és feltűnt, mennyire azonosak az érzéseim velük. Rájöttem, hogy én úgy eszem, ahogy ők isznak. Ugyanakkor egy olyan programra van szükségem, amely nemcsak azzal foglalkozik, hogy mit tegyek a tányé­romra, hanem lelkileg is segít.” 

Az evésen innen és túl

Paradox módon az étellel és az étkezéssel való túlzott foglalkozás olyan kultúrákban van jelen, ahol egyrészt az emberek nagy részének nem okoz gondot a táplálék előteremtése, másfelől viszont a hétköznapokban sokszor nem adunk elég időt és figyelmet a minőségi étkezésnek. Zsuzsi azt meséli, neki a legnehezebb épp a középút megtalálása volt. „Hiába mondták, hogy lehet enni, csak osszam be, ez nekem nem segített” – mondja. Ma már átgondolja, hogy mit eszik, hogy mikor van az étkezés ideje, hagy is rá időt, de míg korábban ez szinte teljesen kitöltötte a gondolatait – akár az, hogy enni akar vagy az, hogy épp nem akar enni –, ez most az étkezések idejére korlátozódik. „Amióta elkezdtem felépülni, az életem egyéb területeire is tudok fókuszálni, amiben a függőségem korábban akadályozott.”

Természetesen vannak olyan egészségi állapotok (étel­intolerancia, cukorbetegség, allergia), amelyeknél szoros kontrollra van szükség. Tolnai Nóra tanácsadó szakpszichológus szerint ilyenkor is fontos azonban foglalkozni azzal a veszteségélménnyel, amelyet az étkezésre fordított kiemelt figyelem okoz az életünkben. Hiszen ilyenkor a megtervezett, szigorú étrend nem teszi lehetővé azt a szabadságot, ami másnak megadatik vagy amelyet az érintett esetleg korábban élvezhetett. Segít az ezzel való érzelmi megküzdés, hogy szembenézünk a realitással, megtaláljuk a diétában azt, ami ízlik és beilleszthető az életvitelünkbe. Ha ebben aztán szerzünk egyfajta rutint – amely olykor évek alatt alakul ki –, az felszabadultságérzést adhat.

Az Anonim Túlevők közösség célja nem csupán az, hogy közvetlenül orvosoljon egy túlsúlyos állapotot, vagy segítsen egy anorexiásnak meghízni, az evéshez való viszonyt állítja helyre, aminek persze jótékony hatása van a testi állapotra is.

Ebből következik, hogy nem jelent megoldást, ha mások szerint túlsúlyosak vagy kórosan soványak vagyunk, de mi magunk nem érezzük, hogy segítségre szorulunk. Mint minden anonim csoportnak, ennek is az egyik alapelve az önkéntes elhatározás. És talán ez az első a legnehezebb lépés.

„Ráébredtem, hogy minket, embereket kiirthatatlan szenvedéllyel, szenvedélyes természettel teremtett Isten. Mire az egyik káros szenvedélyünket legyőzzük, előjön a másik. Sokaktól hallottam: már évek óta nem ittam egy kortyot sem, de elhíztam, mert helyette édességet kezdtem enni. Teljesen értelmetlenek hát a szenvedélyeink legyőzésére tett lépések. Ezt ugyanúgy nem lehet kiirtani magunkból, mint az ösztöneinket. Nem legyőzni kell tehát, hanem az italozás, túlevés, drog, társfüggés, játékszenvedély stb. helyett meg kell találnunk az egyetlen helyes irányt, amikor »helyén« van a szenvedélyünk, és nem »üzemzavart« okoz, hanem segíti az előrehaladást” – írja Bence (www.magyaroa.hu). Persze, az alkohol-, játék- vagy drogfüggőség esetében az absztinencia fogalma elég egyértelmű, de mit jelent, ha a függőség olyan alapvető létfenntartó tevékenységhez kapcsolódik, mint az evés?

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Cottonbro

Tényleg éhes vagyok?

Az OA honlapjára keresve 15 állítást fontolhat meg az érdeklődő, ha kíváncsi rá, vajon hajlamos-e a túlevésre. Az egyik: „Akkor eszem, amikor éhes vagyok.” Ha valaki komolyan meg akarja válaszolni, igaz-e ez rá, rájön, hogy nem is olyan egyszerű. Mert nem mindig könnyű elkülöníteni az érzelmi hiányokat a fizikai éhségtől.

Zsuzsi erre így emlékszik vissza: „Mielőtt végiggondoltam volna az érzéseimet, hogy tényleg éhes vagyok-e, elkezdtem enni. Az evés lekötötte a kezemet, a gondolataimat, és persze az ízek is hatottak az agyamra.” Ilyenkor az öröm, amit az evés okoz, valamiféle jutalmazásérzést, kielégülést ad, ami hasonló ahhoz, amikor csillapodik az éhségünk. Egy idő után azonban egyre nehezebb felismerni az éhségérzetet. „Mintha az a kapcsoló az agyban, ami jelzi, hogy jóllaktam, nem működne már, ezért

csak akkor hagytam abba az evést, amikor már nem fért belém több. Nehéz volt újratanulni, nem tudtam a saját ösztöneimre hagyatkozni, mert már becsaptak. Olyan volt, mintha járni tanulnék újra.

Ebben segít az, hogy meghatározunk egy absztinenciát, kialakítunk egy étkezési tervet. Nagy segítséget tudnak adni a szponzorok, akik ezt az utat már régebb óta járják. A személyes felépülésről szóló 12 lépés pedig azt jelenti, hogy foglalkozom azzal, hogy vagyok lelkileg, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, amelyből aztán az egyetlen kiút az, hogy eszem” – meséli Zsuzsi.

Hogy az éhségben mennyi a fizikai éhség és mennyi az érzelmi, Zsuzsinak ma sem könnyű elkülöníteni, pedig ő már nem kezdő. Az absztinenciában – ahogy nevezi – a szokásrendszer kialakítása is segíti. Elsősorban a napirend, a reggeli-ebéd-vacsora. „Amikor elkezdtem napi háromszor enni, volt, hogy délután feküdtem a kollégiumban az ágyon, és azt éreztem, nem bírom ki vacsoraidőig. Egyszerűen nem volt tapasztalatom arról, hogy el lehet jutni a következő tervezett étkezésig úgy, hogy nem halok éhen.” Számára az absztinencia azt is jelenti, hogy ha megkínálják egy kocka csokival, nem fogadja el, vagy odaadja másnak. „Ez nem mindenkinél van így, sokféleképpen eszünk – mondja –, de magamról tudom, hogy nekem az édességevést könnyebb nem elkezdeni, mint abbahagyni.”

Anikó így ír az absztinenciájáról: „Meg kellett találnom a testmozgásnak azokat a formáit és módját, ami az egészségemet, nem pedig a becsvágyam kielégítését szolgálja… Arra is szükség volt, hogy félretegyem a testsúlyommal és a testméreteimmel kapcsolatos elvárásaimat. El kellett fogadnom, hogy ha megőrzöm az absztinenciámat, akkor a súlyom beáll egy hosszú távon fenntartható egyensúlyi állapotba. Nem biztos, hogy 36-os lesz a ruhaméretem, de nem is 46-os…” (www.magyaroa.hu)

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Andres Ayrton

Név és reflektálás nélkül

„Azt kezdtem érezni, hogy a napjaim feltöltődnek élettel – számol be Zsuzsi a változásról –, hogy rengeteg időm van, amikor nem számolom a kalóriákat, nem keresek újabb és újabb étkezési célokat, diétákat, nincsenek bezárkózós, túlevős napok. Kikerült a középpontból az étel, és minden területen jobbá vált az életem. Ez a program spirituális alapú, mert azt tapasztaltuk, hogy a függőségünk mélyén mindig erőtlenség van, ezért keresünk valamiféle nagyobb, spirituális erőt a probléma megoldásához.” Amikor megkérdezem Zsuzsitól, azért még szeret-e enni, mosolyogva feleli, hogy igen.

Pár éve egy ismerősöm révén olyan online csoportra bukkantam, ahol evészavaros fiatal lányok osztották meg szenvedésüket a közösséggel, beleértve az önéheztetés részleteit, sokkoló képeket és veszélyesnek tűnő hangulatokat. Egyértelműen azt éreztem, hogy a közösségi média súlyosbítja a tüneteket, a kierőszakolt figyelem fenntartása pedig konzerválja a kóros állapotot. „16-17 évesen én is kerestem ilyen fórumokat – mondja Zsuzsi –, a közös sors, közös probléma ad egy megértettség érzetet, de az OA megoldást is ad, a remény üzenetével bír. Nemcsak elmondjuk a problémánkat, hanem a megoldást is keressük.” Bence pedig ezt írja:

„Megtapasztaltam, hogy az önmagammal és a »Felsőbb Erőmmel« (Istennel) való kapcsolatomban van a baj, s ennek csak egyik tünete a kényszeres evés.”

A OA 12 hagyománya óvja az egyéni lépések szabadságát, az alapelv az, hogy nem választanak vezetőt, hogy ne legyenek sztárok a programban, akik a saját sikereikhez és arcukhoz alakítják a csoportokat. (Ezért szerepelnek a cikkben is csak keresztnevekkel az érintettek). „Ez azért is fontos – mondja Zsuzsi –, hogy ha én sztárhelyzetbe kerülök, majd visszaesek, ne hiteltelenítsem el a programot. A szolgálatra is igaz az, hogy nincsenek bérelt helyek, mindig változik, ki hozza a témát, ki vezeti le a gyűléseket. Akinek több tapasztalata van, többen fordulnak hozzá, akár szponzorként, de vezetőink nincsenek. 6-7 éve vagyok itt, eleinte sok időt kívánt tőlem a csoport, de nekem olyan segítség kellett, ami mindennap velem van, hiszen minden reggeli, ebéd, vacsora előtt döntéshelyzet előtt állok. Volt, hogy hetente négyszer, ötször jártam gyűlésre vagy telefonáltam. Most heti egy gyűlésen veszek részt, és ha szükségem van rá, beszélek a társakkal. Az elején még a többiek segítségével és a gyűléseken tudtam megérezni azt az erőt, amiből töltekezni tudtam a túlevés helyett, ma már önismereti és spirituális munkával elértem, hogy bárhova megyek, viszem magammal. Belsővé vált, ami segít a mindennapokban, de a közösségbe is visszajárok, mert továbbra is szükségem van rá.” 

A cikk a Képmás magazinban jelent meg. Fizessen elő a magazinra ITT!

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.