Hajlék a hajléktalanságban

A hajléktalansággal az átlagember a lakással és jövedelemmel nem rendelkező, az utcán aludni kénytelen, mindenét feladó embereket azonosítja. A valóság ennél jóval árnyaltabb, s tény, hogy léteznek olyan otthontalan emberek, akik kiszolgáltatottságukban is tartásukat megőrizve, kreativitásukban bízva igyekeznek fennmaradni. Interjú a költő, festőművész Dvorcsák Gáborral.

– Mikor és hogyan lett hajléktalan?

– Valahol mindig is hajléktalan voltam. A hajléktalan egy eléggé tág fogalom. Inkább otthon nélkülinek nevezném magam.

– Eredetileg mi a foglalkozása?

– Nincs semmilyen foglalkozásom. Voltam ugyan konzervgyártó, majd szerkezetlakatos szakmunkás-tanuló, végeztem toronydaru-kezelő tanfolyamot is, de végül egyiket se fejeztem be.

– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

– Édesapám részt vett az ’56-os forradalomban. 1963-ban szabadult amnesztiával. Időközben édesanyám elvált tőle.

– Emiatt?

– Gondolom igen. Édesanyám ’64-től különböző nevelőintézetekben dolgozott nevelőként. Később egy szakmunkásképző intézetben kötöttünk ki Zircen, részben ott, részben Szegeden végeztem az általános iskola nyolcadik osztályát. Tizennégy éves koromban állami gondozásba vettek, édesanyámat nem tartották alkalmasnak a nevelésemre. Később apám értesült erről, pert indított, és csodák csodája megnyerte. Megszöktem tőle, túl szigorú volt. Nem sokkal ezután egy aszódi javítóintézetbe kerültem. Utána munkásszállókon éltem, az építőiparban dolgoztam segédmunkásként. Debrecenben összejöttem egy cigánylánnyal, szerelmes voltam, kisebb dolgok miatt a szegedi börtönben is ültem. Nem voltam komoly bűnöző, inkább csellengő és gyökértelen, amolyan Villon-féle lázadó. Tagadóan viszonyultam az akkori rendszerhez és a rendszer kínálta életformákhoz. Igazából egyetlen pálya sem érdekelt.

– Semmilyen elképzelése nem volt?

– Kicsit az álomvilág, kicsit a befelé fordulás határán éltem. Gyerekkoromban sokat olvastam, könyvtárból könyvtárba jártam. Budapest–Debrecen és Budapest–Veszprém között vonaton utazgattam jegy nélkül a szerelmemhez, emiatt már húszéves koromban komoly tartozásaim keletkeztek.

– Mikor kezdett el festeni?

– Sorkatonaként. Szép volt a kézírásom, apámtól tanultam. A seregben a KISZ-titkár felfigyelt erre. Utána megbíztak a szocialista brigádnapló vezetésével. Elkezdtem karikatúrákat rajzolni, sikerem volt. Leszerelés után képzőművészeti szakkörökbe jártam. Egy-két év múlva a saját szakkörömet vezettem egy munkásszállón, másodállásban, havi hatszáz forintért, Bálványos Huba grafikusművész szakmai támogatásával. 

Folytatás a Képmás magazin áprilisi számában!