Több mint tolmácsok – a pályaudvaron a személyes tragédiákkal először ők szembesülnek
Mintha nem is Magyarországon lennénk: a Nyugati pályaudvaron a hangosbemondó ukránul közli a befutó vonat utasaival a szükséges információkat. Több mint egy hete tart Ukrajnában a háború, a borzalmak elől menekülők folyamatosan érkeznek a magyar-ukrán határról. A peronon önkéntes tolmácsok várják őket, hogy megkönnyítsék menekülő honfitársaik életét. A legtöbben munka mellett vállalják a fordítást, ami lelket gyötrő feladat: olyan élettörténetekkel találkoznak, amelyekre nem biztos, hogy fel voltak készülve.
Amikor megérkezik egy vonat, az önkéntes tolmácsok kiállnak a peron szélére, kezükben a táblával, amelyen ez áll: „perekladacs”, azaz tolmács. Miklós is közéjük tartozik, orosz származású, meg is mutatja az útlevelét. Több mint egy hete van kint a pályaudvaron, amikor befut egy újabb menekültekkel teli szerelvény a csarnokba. Felhívja rá a figyelmem, hogy dugjam el a diktafont, mert az emberek amúgy is félnek. „Hello Mister, can you help me?” – szólítja meg egy színesbőrű férfi Miklóst, útbaigazítást kérve, hol tudna egy tovább haladó vonatra jegyet váltani.
Az érkezők többsége továbbmegy
A tolmácsok közül többen is segítenek az utasoknak leemelni nehéz csomagjaikat a vonatról. A segélyszervezetek szintén a peronon fogadják az érkezőket, élelmet, frissítőt osztanak az elcsigázott embereknek, sokaknak van szükségük higiéniai cikkekre is. Miután az utasok leszállnak a vonatról, továbbfaggatom Miklóst. Azt mondja, az utasok kérései sokrétűek: van, akinek a hosszú út során megbetegedett a gyermeke, a kicsiket igyekeznek helyben ellátni a Bethesda Gyermekkórház kitelepült önkéntes orvosai. Bakancsos Edit aneszteziológus elmondja: a menekülni kényszerülő szülők a gyermekeiknek általában láz- és fájdalomcsillapítót kérnek, de gyakori, hogy pelenkára van szükségük.
A legtöbb utasnak elsősorban információ kell, hol találja a nagykövetséget, hogyan jut el a repülőtérre, az autóbusz- vagy egy másik vasúti pályaudvarra, hol találhat fuvart vagy szállást. Sokan határozott céllal érkeznek, csak átszállnak Budapesten, és már mennek is tovább Prágába, Bécsbe, Berlinbe a rokonaikhoz.
Miklós tapasztalatai alapján a fővárosunkba érkezők 80 százaléka még folytatja az útját.
Mások viszont egyáltalán nem tudják, mi lesz velük, nekik támogatásra, szállásra van szükségük. Miklós ilyenkor segít átmeneti szállást keresni, egy alkalommal például két ukrán hölgy keresett magának és a gyermekének szállást, a tolmács pedig a booking.com-on keresztül talált számukra megfelelőt. Miklós busszal el is kísérte a menekülteket a Ferenciek terén található hostelbe. Nyomatékosítja: lényegében azért vannak ők itt, hogy segítsenek mindenben, amiben csak lehet.
Egy napig nem isznak – van, aki hét gyerekkel jött
A háború kitörését követően szinte rögtön kijött segíteni honfitársainak Natalija, aki 20 éve érkezett Ukrajnából. Korábban Kijevtől délre, Cserkasziban élt, 18 éves kora óta tartózkodik Magyarországon, itt tanult meg magyarul. Ma az ukrán önkormányzatnál dolgozik. Segít jegyet venni, szállást keres azoknak, akiknek elképzelésük sincs arról, mi lesz velük, csak azonnal elindultak, ahogy a vidéküket is elérte a háború. Először a kárpátaljaiak érkeztek, idézi fel, majd nem sokkal később megjelentek azok is, akik az ország belsejében élnek: Kijevben, Harkivban, Marjupolban. Sokan 2-3 napig is úton vannak, mire elérik a Nyugati pályaudvart.
Előfordul, teszi hozzá Natalija, hogy a menekülők akár 24 órán át sem jutnak ivóvízhez. „Rengeteg kisgyermek érkezik, az egyik nap egy anyuka hét gyermekkel szállt le a vonatról” – emlékszik vissza a középkorú hölgy.
A tolmács nem csak a nyelvi nehézségekben segít
Nemrég érkezett Kárpátaljáról a beregszászi diák, Tamás, aki jelenleg a nővérénél lakik Budapesten. Már az elején elhatározta: amíg a krízis tart, mindennap a Nyugatiban lesz. Amióta tolmácsol, sokféle helyzetben kellett segítenie. Egy család Pozsonyba szeretett volna továbbutazni, de csupán öt percük maradt a vonat indulásáig, és még nem volt jegyük. Tamás tudta, hogy alapesetben már nem is tudnának váltani, mert a pénztáraknál egész nap hosszú sor áll.
Ezért megkérdezte a kalauzt, meg tudnák-e várni a családot, amíg jegyet vesznek. Sikerrel járt.
A legszívbemarkolóbb jelenet az volt számára, amikor egy hölgy sírva fakadt, miután leszállt a vonatról. Beszélgetésünk alatt egy marokkói diák szólítja meg ukránul, a tolmács telefonját kéri kölcsön, mert elhagyta a sajátját. Ám mint kiderül, ez még csak a kisebbik baj: barátaival a Keleti pályaudvarról indultak volna Prágába, a jegy azonban az ismerőseinél volt, akikkel elveszítették egymást, és telefon híján nem is tudja elérni őket. Tamás készülékén igyekszik megkeresi diáktársait a közösségi oldalakon.
Szása magyar állampolgár, de folyékonyan beszél oroszul, s bár az ukránok és az oroszok szeretik eltérőként definiálni a nyelvüket, azért bőven elég az átfedés ahhoz, hogy ki-ki a maga nyelvén beszélve szinte maradéktalanul megértse a másikat, így a fiatal lány is képes kamatoztatni a nyelvtudását. Egy család éppen fuvart keresve fordul hozzá, mert nem tudnak eljutni a lefoglalt szállásukra.
Szása nem faggatja az utasokat, azt mondja, nem akar sebeket feltépni.
Arról beszélgetünk, hogy úgy tapasztalja: a tolmácsok proaktívak, igyekeznek támaszt nyújtani, ha úgy látják, szükség lehet a nyelvtudásukra. Szása legtöbbször türelmesen megvárja, amíg megszólítják azok, akiknek szükségük van valamire, és híján vannak nyelvtudásnak, de volt már példa arra is, hogy közbeavatkozott, mert észrevette: egy magát angolul megértetni próbáló utas nem járt sikerrel az egyik önkéntesnél. Orosz tolmácsolással végül elérte a célját.
Mindenkinek az élete a tét
Több napja jár ki Márta, az ukrán nemzetiségű vevőszolgálatos is a Nyugatiba, ő 20 éve jött el Lembergből, hogy nálunk kezdjen új életet. A magyarországi ukrán egyesülettől értesült arról, hogy a vonattal menekülő honfitársainak segítségre van szüksége. „Az itt élő ukránok összetartanak” – szögezi le. Ő is úgy tapasztalja, hogy a legtöbben céltudatosan érkeznek az országba: vagy továbbmennek nyugatra, vagy itt élő rokonaiknál szállnak meg.
„Sok érdekes esettel találkoztam, de volt egy idegtépő pár óra, ami sokunkat megviselt.
Egy itt élő család a Kijevben tanuló fiukat várta. A vonatról, amellyel érkeznie kellett volna, azonban nem szállt le. Édesanyját órákon keresztül nyugtattuk, mert nem tudott semmit a gyermekéről.
Szerencsére a következő vonattal megérkezett a fiú, mint utóbb kiderült, nem fért fel az előtte indulóra, ám erről már nem tudta értesíteni édesanyját” – meséli Márta.
Az emberek, akik Magyarországra menekülnek, azt gondolják, nem biztos, hogy lesz hová visszamenniük. „Egy fiatal srác Harkivból jött, azt mondta, mindennap nézi a híreket, figyelve, hogy a bejátszásokban mutatott képeken az ő házát látja-e lebombázva vagy sem” – oszt meg egy másik szomorú történetet a szőke hölgy. Olyan esettel is találkozott, amikor a hazaszeretet felülírta a biztonság iránti vágyat: egy fiatal férfi visszafelé akart indulni, mert harcolni akart Ukrajnáért.
Kérlelték, várjon reggelig, akkor direkt járata lehet, de a férfi az első vonattal indulni szeretett volna, azt mondta, neki minden perc számít.
Élelmiszerhiány, lebombázott új otthon
Stefánia még a háború kirobbanása előtt érkezett, de pár nap múlva ő is szeretne visszatérni szülőföldjére. Az önkéntes tolmács azt mondja, azért, mert ott még többet tud segíteni, mint Budapesten. Nagyszüleit Ungváron hagyta, aggódik értük. Kárpátalján, ahová még nem ért el a háború borzalma, sok, az ország keleti részeiről érkező család vett ki házat, próbálják ott átvészelni a válságot. Nagymamájától úgy értesült, hogy kisebb káosz alakult ki a városban, néhány alapvető élelmiszert, mint például cukrot, nem lehet kapni.
A fiatal, magas Denis feltűnő jelenség, könnyen megtalálják a segítségre szorulók. Másfél éve tartózkodik Magyarországon, fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozik – az EU Európai Szolidaritási Testület programja keretében dolgozik nálunk. A háború kitörése és az első menekültek érkezése óta kint van a pályaudvaron, esténként, a napi munka után érkezik. Több száz embernek segített már, köztük mozgássérültnek is.
Találkozott nagyon kemény élettörténetekkel, például egy fiatal pár csupán két hónapja vásárolta meg az új otthonát, amit pár napja lebombáztak.
Kézzelfogható személyes tragédiák
A riport elején már megszólaltatott Miklóssal futok össze ismét. Azt mondja, ő is találkozott olyanokkal, akiknek lebombázták az otthonát, egy bortermelőnek pedig a szőlőit pusztították el az aknák. Akik Harkivból és Odesszából érkeznek, arról számolnak be, hogy a városaikat szinte a földdel tették egyenlővé az orosz rakéták. Miklós olyan ukrán nővel is beszélt már, aki elveszítette a férjét a háborúban, majd elmenekült Ukrajnából a gyermekével, gyakorlatilag pénz és kilátások nélkül.
Miklós két családot is befogadott albérletébe a főbérlője engedélyével: egy házaspárt a kétéves gyermekükkel, és egy idősebb párt. A befogadott menekültek négy napig utaztak egyfolytában, mire elérték a magyar fővárost. Először Lengyelország irányába indultak, de onnan nem mentek tovább vonatok, ezért átirányították őket Szlovákiába. Mivel grúz nemzetiségűek, és csak grúz papírokkal rendelkeztek, az ország nem tudta őket fogadni. Így továbbindultak Záhony felé, ott jöttek át Magyarországra. A grúz menekültek a hálájukat úgy fejezték ki, hogy Miklós emberségét megosztották a Facebookon.
„Mostanáig több mint kétezer önkéntes jelentkezett nálunk, közülük nyolcvanan a tolmácsolásban segítenek, ukránul, oroszul, angolul. A tolmácsaink váltásban, folyamatosan dolgoznak a Nyugati pályaudvaron és Záhonyban egyaránt” – közölte érdeklődésünkre Dobis-Lucski Zsófia, a Magyar Református Szeretetszolgálat kommunikációs referense. Hozzátette: az önkéntesek a tolmácsolás mellett rakodási munkára, szállítási feladatokra, segítő ponton önkéntes munkára, szálláshely-felajánlásra, egészségügyi vagy pszichológiai segítségnyújtásra is vállalkozhatnak.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Egyre fáradtabbak a határ mentén segítők, tolmácsokra van szükség – „Ha már itt vagyunk, természetes, hogy összefogunk”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
