„Attól félek, ha elhagynám az otthonomat, később nem tudnék hova hazatérni"

Kifosztott üzletek, elnéptelenedő települések, rettegés – nagyjából így lehetne összefoglalni, milyen a hangulat most Kárpátalján. Az iskolák, a posta és a kisebb boltok bezártak. A rémült emberek az első napokban megrohamozták az üzleteket, a bankokat és a magyar konzulátust, hogy útlevelet igényeljenek, majd tömegesen indultak el Magyarország felé.

A beregszászi Bene lakosainak nagy része is Magyarországra utazott, a faluban zömében csak az idősek maradtak. „Február 23-án este még jókedvvel feküdtünk le aludni, aztán 24-én reggel arra a hírre keltünk, hogy Ukrajna támadást kapott. Tőlünk 150 km-re is ledobtak egy bombát, Harkovot, a második legnépesebb várost pedig egész éjjel bombázták. Akkor a mi kis falunkat, ahol alig vagyunk kétezren, miért ne támadnák meg?” – osztja meg aggodalmát a gimnazista István, aki pár napja érkezett családjával Magyarországra. Tiszabecsig gyalog mentek, ahol pedig egy ismerősük és rengeteg önkéntes fogadta őket. „Az önkéntesek ötpercenként jöttek, hogy vegyünk forró teát, szendvicset, süteményt, később pedig egy nagy üst paprikás krumplit is csináltak! Ilyen összefogást, mint amit a magyarok közt tapasztaltam, sehol sem látni” – hangsúlyozza a fiú.

„Csak váltóruhát hoztunk”

A gyermekek hasonlóan nehezen élik meg az eseményeket, mint az idősebbek, még ha nem is fogják fel a háború borzalmait. „A tanárok igyekeztek megnyugtatni az osztályt, bár ők még nem igazán értik, mi történik. Többen amiatt sírtak, hogy az iskola bezárása miatt elmarad a farsang” – osztja meg egy beregszászi anya. A beregszászi Balazséron élő Krisztina férje Magyarországon dolgozik, és csak négyhavonta jár haza. Az asszony félt volna Ukrajnában maradni négy gyermekükkel, ezért követte velük a férfit Magyarországra. „A két kicsit örült, hogy találkozhat az apjával, a nagyokat viszont nagyon rosszul érintette, hogy otthon maradt mindenük, mivel csak váltásruhát hoztunk. A cicáikat is sajnálják, akiket most a nővérem és a szomszéd etet” – meséli. A család sok nehézség árán jutott Magyarországra. Már az ukrán határhoz közeledve hosszú sorok álltak, a több órája várakozó, ideges autósok közt pedig verekedés tört ki. Ráadásul a velük induló nagyszülők kénytelenek voltak visszafordulni, mert Krisztina 15 éves öccsének lejárt az útlevele, így nem engedték át. „Amikor el kellett válnunk egymástól, még azok is sírtak, akik nem hozzánk tartoztak” – idézi fel. Hogy gyermekeivel és másik öccsével hamarabb átérjenek, úgy döntött, inkább gyalog mennek tovább, de így is két óra múlva értek a magyar határhoz, ahol aztán újabb két óra várakozás következett, mivel fuvaros ismerősük nem tudott eléjük jönni, meghibásodott az autója. Végül egy ismeretlen család segített nekik szállást találni az éjszakára. Most az anyósáéknál vannak, és bár reméli, nem kell sokáig Magyarországon maradniuk, próbál albérletet találni.

„A fiam minden zajtól megriadt”

A 18 és 60 év közti, hadköteles férfiakat február 25-től már nem engedik át a határon. Emiatt sok nő gyermekeivel egyedül, párja nélkül volt kénytelen útra kelni, családok szakadtak ketté.

A gyermekét egyedül nevelő Tamaráéknál viszont fordítva alakult: az anya maradt otthon, 17 éves fia pedig Csehországban élő keresztanyjához utazott. Az anya attól félt, a kamaszt is besorozzák. „Nem értem, mit akarnak a 18 éves, tapasztalatlan gyerekektől. A fiamat nem a háborúnak szültem” – fakad ki. A fiúval sokat beszélgettek a háborúról, ami nagyon megrémítette a fiatalt. „Éjszakánként nem aludtunk, mert minden zajtól megijedt. Már biztonságban van, de most miattam és a nagymamájáért aggódik. Mi lesz vele, ha történik velünk valami?” Tamara egyébként azért nem hagyta el Ukrajnát, mert nem lenne hova mennie. Ráadásul jelen pillanatban a béréhez sem fér hozzá (a pánikszerű pénzfelvétel miatt a bankok 3000 hrivnyára limitálták a készpénzfelvételt, ami körülbelül 30 000 forintnak fele meg), és kis házát sem meri itt hagyni. „Attól félek, mire visszajövök, valaki elfoglalná.”

A Benéből menekülő István szavai alapján az ottani lakosok is ugyanettől tartanak, azaz, hogy a városba jönnek az ukrán menekültek, és meglopják őket, elfoglalják a házukat. „A 73 éves nagyapám nem akarja idegeneknek hagyni a házát, amit még a saját nagyapja épített fel verejtékkel. Én viszont ebben a helyzetben már úgy vagyok, hogy házam még bárhol lehet, de életem csak egy van.”

Akik maradtak

A magyarok közt többen is vannak, akik önszántukból Ukrajnában maradnak.

A kárpátaljai Elvira hazaszeretetből nem akarja elhagyni az országot. Jelenleg ugyanúgy eljár dolgozni, mint eddig, három gyermekét hátrahagyva. „Kétszáz méterre lakom a radarállomástól, sőt, ott is dolgozom, de egyáltalán nem félek. Felszerelkeztünk élelemmel és gyertyával, ha úgy alakulna, de úgy vélem, nemsokára minden rendeződik. Bízok az elnökben, aki szereti az országot és a népet" – mondja. Szerinte az emberek feleslegesen pánikolnak, és nem érti azokat a leszerelt katonákat, akik a behívástól tartva Magyarországra menekültek ahelyett, hogy a hazájukat védenék. „A gyerekeimnek is azt mondom, nem szabad félni, hanem hinni kell és imádkozni. Bármi is történjék, mi együtt maradunk és kitartunk, amíg lehet.”

A nagydobronyi Lajos is bizakodik. Ugyan sok külföldi ismerőse hívta, és a legszükségesebbeket össze is készítette, egyelőre nem megy sehová. A helyiek nagyobb része viszont már elhagyta az országot – a hatezer lakosból kétezren, ha maradtak. Ez nem is csoda, mivel több százan kaptak behívást a katonai szolgálatra. Lajos viszont a besorozás miatt nem aggódik – annak idején egyetemi tanulmányai miatt nem szolgált, ezért nem szerepel a nyilvántartásban. „Kárpátalján nincsen nagyobb katonai bázis, csak Munkácson a 128-as dandár, akik 2015-ben Debalcevénél nagy veszteségeket okoztak a szakadároknak, ezért reménykedünk, hogy ide, Nagydobronyra nem fognak lőni” – magyarázza döntése okát.

Mi lesz ezután?

A megszólaló magyarok mind arról számoltak be, a helyzet sokkal rosszabb, mint 2014-ben, amikor kirobbant a kelet-ukrajnai háború. „Akkor nem voltak ilyen közel a harcok, most viszont egyre feljebb nyomulnak az orosz katonák” – mutat rá Tamara. „Ez a háború sokkal véresebb, mint a korábbi, pedig még csak pár napja tart” – véli István is.

Az ország és az ukrajnai magyarok helyzete bizonytalan. Lajos az árak drasztikus emelkedésére és kivándorlásra számít, emellett valószínűnek tartja, hogy a jelenlegit egy oroszbarát kormány fogja váltani, amely átdolgozza a nyelvtörvényt.

Tamara attól is fél, hogy az események hatására még jobban kiéleződnek az ukrán–magyar ellentétek.

Beregszászon már több konfliktus is történt a városban elszállásolt ukrán menekültet és a helyiek között. „Amikor meghallják, hogy magyarul beszélünk, zord pillantással néznek ránk, emiatt mi érezzük magunkat kívülállónak.” A készpénzfelvétel limitálása miatt pedig a lopások, betörések száma is megnőtt. Mint mondja, a legtöbb, amit most tenni tud, hogy imádkozik a háború befejeződéséért.