A gyerekek Mauglik a digitális dzsungelben – a Pszichológus Pasival, Tóth Dániellel beszélgettünk

Nagy a hiány, az űr, sok a kérdőjel a fejekben. A közösségi médiát szinte mindenki használja, de fogalmunk sincs arról, pontosan hogyan működik. Régen az idősek átadták a tudásukat a fiatalabbaknak a vadászatról vagy a földművelésről, ami időközben nem sokat változott. Ma a szülők erősen le vannak maradva a gyerekek mögött, ezzel párhuzamosan a gyerekek magukra maradnak az online világban. A fő probléma nem is a függőség, hanem a magukra maradás a digitális világ dzsungelében, ahol mindenféle kalamajkák történhetnek.

Megoldást hozna, ha rendelkeznénk egy bizonyos szintű digitális műveltséggel, hogy jobban jelen legyünk a gyerekeink világában?

Ez mindenképp fontos. A digidzsungelben minden az ottani farkastörvények szerint alakul, és egyfajta mauglisodás történik. Bejön a lájkvadászat: annyit érsz, amennyi lájkod van. Vagy az online empátiahiány: bárkivel bármit megcsinálhatsz következmények nélkül, mert nem érzed a szavaid és tetteid súlyát. Ott teljesen más irányú normák léteznek, a nagyfokú határtalanság nagymértékű felelőtlenséggel is jár. Meglett felnőtt emberek is el tudnak ebben csúszni, mi lesz akkor azokkal a gyerekekkel, akik nem fára mászás közben és a játszótéren szocializálódtak?

A mai felnőtteknek van emlékük arról, hogyan lehet működni Facebook vagy közösségi média nélkül. A gondolkodásuk, kommunikációjuk, egész identitásuk még egy internet előtti világból származik. Ehhez képest a gyerekek a kütyükön nőnek fel.

Minél lejjebb megyünk életkorban, annál komolyabb a probléma. Nem a huszonéves gamerek a legveszélyeztetettebbek, még ha néhányan függőségbe is hajlanak, hanem az egészen pici gyerekek, akikkel pelenkázás, etetés, utazás közben elkezdik használni a kütyüket. Ez a digitális cumi-effektus könnyen vezet a köznyelvben használt digitális autizmushoz. Ez olyan új keletű probléma, amelyre még nincs általánosan elfogadott szakkifejezés. A gyerek megszokja, hogy hiába beszél hozzá a figura a képernyőn, bármit csinálhat, ezért nem reagál a saját nevére, nem fejlődik a kommunikációja. Amikor az egyéves pici elkezdi nézni a kütyüt, a szülők örülnek, hogy csendben van, kétéves korában viszont pánikolnak, hogy autista. Pedig a kettőnek semmi köze egymáshoz. Utóbbi esetben csak ki kell venni a napi digifogyasztást a képletből, és visszaáll a normális működés.

Egyik videódban említetted, hogy az alkoholt kivesszük a gyerek kezéből, a mobilt viszont mi adjuk oda.

Az a legrosszabb, amikor a szülő adja a gyerek kezébe. A csak tíz percből, fél órából könnyen lesz több, és ha ez egyszer bejött, máskor is akarja, így szokássá alakul. Egyes kutatások szerint a kütyüzés rendkívüli fájdalomcsillapító tud lenni. A fogzós fájdalomtól kezdve bármire jó. Egyszerre fájdalomcsillapító, cumi és dajka. Napjainkban sok a csonka család, a szülő segítség nélkül marad, nincsenek meg a törzsi kultúrában természetes segítő emberek. A pandémia is felborította a megszokott menetet, így ez könnyű látszatmegoldásnak számít egy nehezített terepen.

Hol van a határ, amikor biztonsággal odaadhatjuk a gyerekeinknek, vagy szükségessé válik a mindennapokhoz?

Ez egy gyakori, de fals kérdés. Hány éves korban adhatom oda a gyereknek a kocsikulcsot, hogy ő vezessen? Mikor áll készen? Ha megtanulja a KRESZ-t, és megtanul vezetni. Nincs fix életkor, mert még a felnőtteknél is akad probléma, ha nem kezelik megfelelően az eszközt. Minél fiatalabb a gyerek, annál sérülékenyebb. A sors iróniája, hogy sokszor nem a csúnya, gonosz felnőttektől kellene félteni őket.

Sajnos százból egy-két gyerek belefut a hackerekbe, pedofilokba, bűnözőkbe, amit fontos lenne kivédeni, de a maradék kilencvennyolc is közel kerül a veszélyhez, legfeljebb nem tud róla. Gyakran a kortársak lesznek az elkövetők, de ő maga is zaklatóvá válhat.

Ezzel párhuzamosan ott van, hogy nem lehet a fiatalokat technológiai vákuumban nevelni, fokozatosan és tudatosan kellene őket bevezetni ebbe a világba. A kezdeti időszakban csakis és kizárólag offline setting mellett volna szabad játszani. Abban a pillanatban, ahogy belép a gyerek az online térbe, olyan, mintha a kirakós játékával a budapesti éjszakában, a város közepén játszana.

Nekünk, felnőtteknek sem egyszerű eligazodnunk ebben a világban.

Többek között ezért írtam a könyvemet. Lépésről lépésre követhető, hogy milyen életkorban mire figyeljünk oda, mi az aktuális. Az óvodásoknál még nem téma a zaklatás, viszont egy-két évvel később igen nagy százalékukat megtalálják a videójátékok. Nem kell hozzá sok, mert 8-10 évesen belefutnak a kortársak vagy az idősebb testvérek által a digiszexualitásba, ami egy külön darázsfészek. Akkor lenne szabad saját készüléket adni a gyereknek, vagy szabadjára engedni az interneten, amikor erre fel van készítve. Az internetes világ szempontjából bárki, aki oda belép, funkcionális felnőtt. A troll nem fogja azt mondani, hogy csak 10 vagy, akkor nem bántalak. Az adathalász sem kivételez a gyerekkel, sőt, rajta keresztül próbálja elérni a szülőket. Be kellene vezetni a törzsi, nomád kultúrák mentalitását, ahol a tízéves gyereket felnőtté avatták, mert már rendelkezett minden információval, ami a vadonban való túléléshez kellett. Ez ma sok szempontból nem működik, mert még nem fog dolgozni, mégis fel kell készítenünk az „okosvilág” használatára. A szülőnek is folyamatosan tanulnia, fejlődnie kell, hogy segíteni tudjon a gyerekének. Együtt és egymástól is tudunk tanulni: a gyerek megmutatja a játékot, a sorozatot, a szülő pedig melléteszi egy beszélgetés keretében a tanulságot. Hosszú fejezeteken át beszélek a könyvemben csak a videójátékok komplex világáról, hogy mi mindenre taníthatnak, milyen fejlesztő hatásai és negatív irányai lehetnek. Nagyon összetett dolog.

Elég problémásnak érzem, hogy az online tér túlságosan beszippant, és beszűkíti a társas kapcsolatokat, háttérbe szorítja az érzelmi intelligenciát.

Az izoláció sok szempontból probléma. Azért is, mert a digivilág másképp működik, például nagyon rövid idő alatt sok minden történik. Emellett ki tud forgatni a normális működési módból.

Sehol máshol az életben nem lehet következmények nélkül úgy habzsolni valamit, mint a digitérben. Ha édességet falnánk úgy, mint a sorozatokat, másnap már nem bírnánk folytatni.

Itt nincsenek ilyen következmények. Aki egyedül van, és nincs stabil élete, céljai, kapcsolata, nagyon el tud csúszni.

Milyen problémákkal keresnek fel leggyakrabban?

Gyakori sztori, hogy a szülők azért keresnek, mert kezelhetetlen a helyzet. Változó, hogy ez mennyire igaz. Sokszor csak a szülők fejében kell helyre tenni a dolgokat, hiszen ők engedik, hogy a gyerek egész nap korlátok nélkül kütyüzzön. Abban a pillanatban, ahogy keretek közé teszik, gyakran visszaáll a rend.

Elkészültél a könyved kéziratával, sokan elő is jegyezték a februárban megjelenő, hiánypótló munkát. Milyen témákat érintesz?

Próbálom az egész témát összefüggéseiben kezelni. Gyakran már a kérdésfeltevésnél elcsúszik a dolog, amikor ki akarjuk találni, hogy a videójáték jó vagy rossz. Attól függ. Az sem egyértelmű, hogy a játék növeli vagy csökkenti az agressziót. Végigveszem a játékfajtákat műfaj, idő és pénz szempontjából. Elképesztő, hogy nem egy helyen százezreket tapsoltak el a gyerekek a karantén alatt lootboxokra, skinekre, mert be voltak regisztrálva a szülők bankkártyájával. Felvetem a moralitás kérdését is. Kutatási eredmények szerint ahogyan a sakk fejleszti a logikát, úgy pallérozhatják a játékok a morális képességet a döntési helyzetek által. Előkerülnek az online dzsungelvilág veszélyei, a kamuprofiloktól kezdve a szelfikultúrán át a lájkvadászatig, az online párkereséstől a digiszexualitáson át a digitális agresszióig. A social media világából fontos kérdés az influenszerkultúra. Azt szoktam mondani, ha valaki nem tudja, kit követ a gyereke, akkor nem tudja, ki neveli. Végül pedig külön fejezetet szentelek a gyakorlati nevelésnek, a digitális házirend kialakításának, a digitális detox kérdésének, és igyekszem néhány gyakorlati tippet is adni.