„Miért nem súgtál? Szerelmes voltam beléd, de nem vetted észre!” – avagy mi minden derülhet ki egy 30. érettségi találkozón

„Egy jó nevű vidéki gimnáziumba jártam. Negyvenegyen voltunk, lányok-fiúk majdnem egyenlő arányban. A magas osztálylétszám ellenére nagyon összetartó, jó energiájú közösséggé formálódtunk, amely nemcsak a szerencsés csillagzatnak köszönhető, hanem minden egyes osztálytársnak, osztályfőnöknek és a minket tanító tanároknak. Mindig szeretettel fordultunk egymáshoz, ha valakinek problémája volt, együtt igyekeztünk megoldani, amiben tudtuk, segítettük egymást. Nagyon sokféle személyiség járt az osztályba, voltak csendesebbek, visszahúzódók, akik sokszor csak kívülről szemlélték az eseményeket, nem jöttek minden programra. Aztán voltak nyitottabbak és hangadók, akik ki nem hagytak volna egyetlen bulit sem, amelyből volt bőven a négy év alatt, és amelyre mindig mindenki hivatalos volt. Délutánonként együtt lógtunk, sok házibulit tartottunk, így egymás családját is jól megismertük. Az iskolában is jó hírünk volt, bármilyen ünnepséget, programot mi szerveztünk, az valamilyen oknál fogva emlékezetes maradt. A gimnáziumi évek alatt voltak nagy összeveszések, kibékülések, születtek éltre szóló barátságok, hosszabb, rövidebb kapcsolatok, sőt házasság is. Az érettségi után aztán szétszéledtünk, bár többen szoros kapcsolatban maradtak.

Az első, ötéves osztálytalálkozóra szinte az egész osztály eljött.

Az az erős szál, amely minket négy évig összekötött, ugyanúgy érezhető volt. Olyan volt, mintha csak nyári szünetről tértünk volna vissza az iskolapadba, ugyanott folytattuk a beszélgetést, a viccelődést, egymás cukkolását. Jórészt egyetemisták voltunk még, vagy épp akkor végeztünk, tele voltunk nagy tervekkel, világmegváltó gondolatokkal, lelkesedéssel, humorral. Öt évvel később néhányan már nem jöttek el, voltak, akik külföldre költöztek. Ekkorra már mindenki befejezte tanulmányait. Néhányan már családot is alapítottak, egy-két gyermekük is született. Itt már felszínre törtek a különbségek, egzisztenciálisan ment egy kis jópofa fitogtatás, ki milyen pozícióba jutott, mit ért el, mije van.

A következő osztálytalálkozókon már éreztük, hogy az a kötelék, amely sokunkat a mai napig összetart, egyeseknél már kezd elvékonyodni: eltávolodtak és érdektelenné váltak. „Lehet, hogy nekik nem is jelentett annyit ez a közösség?” – tettük fel a kérdést.

A 25 éves érettségi találkozóra több osztálytársunk nem jött el, hiába hívtuk őket, küzdöttünk értük. Ez a találkozás más volt, mint az összes többi előtte.

Sokunk életében történtek nagy változások, rossz dolgok: szülők elvesztése, válás, magánéleti, szakmai kudarcok, amelyek többekben maradandó nyomot hagytak, és nem szívesen beszéltek magukról, csak úgy óvatosan, sokat sejtetően, majd elsiettek.  Érezni lehetett azt az erőt, amit mindig, amikor együtt vagyunk, de már nem volt olyan, mint régen. Nem mindenkinél működött már az az egymás felé fordulás. Az élet nehézségei sokakban tompították azt az életigenlést, amely az egész osztályra jellemző volt, de azért jó érzés volt együtt lenni, felidézni a régi történeteket, és saját példánkkal egymást bátorítani.

Aztán az elkövetkezendő években még nagyobb gyomrosokat kaptunk. Van, aki elvesztette a hitét, önmagát, más a munkáját, van, aki komoly betegségen esett át, és még többen elváltak. A személyes tragédiákra a Covid rátett még egy lapáttal, és a bezártság, a kilátástalanság sokak életét teljesen beárnyékolta, sokaknak kedvét szegte. Majd közös veszteség is ért bennünket: meghalt egy osztálytársnőnk, az osztály egyik tartópillére. Ezután még nehezebb volt összerántani a társaságot, mint előtte. Magam is megdöbbentem, milyen válaszokat kaptam a megkeresések során: „Nem akarok eljönni! Nem állok rá készen! Nincs mit mondanom! Válságban vagyok! Nem vagyok kíváncsi az osztálytársakra! Nem akarok szembesülni a saját szerencsétlenségemmel! Magányos vagyok, miről beszéljek!? Csődtömeg vagyok, nem tudok semmit felmutatni!” Legalább őszinték voltak, nem mismásoltak – ha ezt pozitívumként lehet felfogni. Fájdalmas volt tapasztalni, milyenné váltak azok a tervekkel, életvidámsággal teli osztálytársak, akiket harminc éve ismerek. Felszabadultságuk, nyitottságuk helyére gátlásosság, megfelelési kényszer költözött.  Leginkább a találkozó osztályfőnöki órájától tartottak, amikor is körbe megyünk, és mindenki magáról beszél. Úgy érezték, nincs miről mesélniük, nincs semmi jó és izgalmas az életükben. Hiába mondtam, hogy arról beszélsz, amiről akarsz, vagy azt is mondhatod, hogy mindenki tehet egy szívességet! „Előttünk lehetsz őszinte, hiszen harminc éve ismerünk!” – győzködtem többeket. Sokan így is hajthatatlanok voltak.

Még az utolsó napokban is kétséges volt, hányan leszünk, aztán csodák csodájára több mint harmincan ott voltunk.

Bementünk az iskolába, a volt osztályunkba. Máshogy találtuk a padjainkat, mint régen, egyből visszarendeztük, és mindenki leült a helyére, és kezdetét vette az osztályfőnöki óra. Mentünk sorba, és senki nem arról beszélt, amiről ilyenkor általában szoktak az emberek. Hanem életünk azon részéről kezdtünk beszélni, amelyet inkább titokban szeretnénk tartani, amit inkább elfedünk, elzárunk mások elől. Nem tudom, hogy osztálytársnőnk elvesztése, a Covid-járvány vagy az életközepi válság, vagy mindegyik együttvéve hozta ki ezt mindannyiunkból, de akkor, ott úgy éreztük, nem maradt más, csak az őszinteség, a színtiszta igazság. Már senki semmit nem akart fitogtatni, mást mutatni, mint ami. Mindenki betette a közösbe a nehézségeit, és egymástól vártuk a megoldást. „Elváltam, magányos vagyok! Elegem van mindenből! Küzdök a kamasz gyerekeimmel, nehéz nevelni, mondjátok, hogyan kell! Elvesztettem a munkám, de nem baj! Problémás a gyerekem! Beteg vagyok! Sokszor elegem van a munkámból, nem ad annyi varázslatot! Megfáradtam! Szeretek egyedül lenni, befelé fordulni! Kirepültek a gyerekek, nem találom a helyem, de újra randizunk a férjemmel! Nem sikerült a karrierem, de az élet szép! Nem ezt a munkát kellene csinálnom, váltanék, de nem tudom, hova!”  

Mindenki mondta a baját, de összességében megállapítottuk, hogy mindezek ellenére jól vagyunk, és a gyermekeinkre mind büszkék vagyunk! Mindeközben jókat röhögtünk, és előkerültek a régi emlékek, sztorik: „Miért nem súgtál? Szerelmes voltam beléd, de nem vetted észre!” stb.

Egész este mindenki mosolygott, és boldog volt azzal a sok nehézséggel, ami kijutott neki. Igazi őszinte beszélgetések zajlottak némi sírással hajnali kettőig. 

Akkor este úgy éreztük magunkat, mint harminc évvel ezelőtt. Megtapasztaltuk azt az önfeledt boldogságot, ami annyira jellemző volt ránk. Az élet messzire sodort bennünket egymástól, de újra összehozott, és egymásba kapaszkodtunk.”