„A Hortobágyon név szerint ismerünk minden lovat” – A Przewalski-ló az utolsó vadló a földön

Sok ember szemöldöke felszalad, amikor elmondod magadról, hogy fizikus vagy. Ért valaha hátrány amiatt, hogy nőként kerültél a pályára?

A szakmai előmenetelemet tekintve soha semmilyen hátrányom nem volt abból, hogy nő vagyok, sőt a szakmán belül inkább pozitív megkülönböztetést érzek. A szakmán kívül viszont sokan furán néznek rám, és nem tudják hová tenni, hogy fizikus vagyok. Itthon ez nem számít megszokottnak. Vannak országok, ahol kiegyenlítettebb az arány, és azt látom, ma már egyre bátrabban választanak lányok is ilyen pályát.

Elsőre azért te sem a fizika szakra iratkoztál be az egyetemre.

Valóban, egy évet jártam az orvosira, de az nem az én utam volt: túl nagy fegyelmezettséget és önfeláldozást követelt volna tőlem az emberek felé, és én nehezen kapcsolódom hozzájuk.

Az az igazság, sokszor könnyebben tudok kommunikálni egy állattal, mint egy emberrel.

Világéletemben az állatok érdekeltek, de nem laboratóriumi körülmények között. Leginkább zoológus szerettem volna lenni, vagy természetvédelmi biológus, de akkor nem találtam meg ehhez a megfelelő képzést. Azért választottam végül a fizikát, mert rendkívül kíváncsi is voltam, és mindent meg akartam érteni: mindenről tudni, hogyan működik, s miért működik úgy, ahogy. Ezt semmilyen más tudományág nem tárja fel olyan részletességgel, mint a fizika.  

Statisztikus fizikusként végeztél az ELTE-n, és a galaxisok fényességéről írtad a doktoridat, 2013 óta viszont vadlovakkal foglalkozol. Hogyan váltották fel a fényes galaxisokat a szilaj paripák?

Akkoriban az ELTE Biológiai Fizika Tanszékén dolgoztam, és választanom kellett egy olyan állatcsoportot, amely érdekes lehet a csoportos mozgást célzó vizsgálataink szempontjából. Nagyon szerettem volna, hogy a kutatásaimnak legyen természetvédelmi haszna, segítsék az adott faj megmentését. Tudni kell, hogy a szívemhez legközelebb mindig is a farkasok álltak: az ő történetük jól szimbolizálja azt, amit a természettel műveltünk. Európából majdnem teljesen kiirtották őket, legfeljebb kutyaként létezhetnek a világunkban – mára azonban egyre több helyen felismerik, hogy szükség van rájuk, helyet kell adni nekik. Az első amerikai nemzeti parkok létrehozását is a farkasok inspirálták, erről szól a Lobo, a farkas, aki megváltoztatta Amerikát című BBC-dokumentumfilm, amit legszívesebben minden iskolában levetíttetnék. Aztán jött egy lehetőség egy fajjal, amelyről akkor még nem is hallottam: a Przewalski-lóval, amely az utolsó vadló a földön. Sok párhuzam vonható a vadló és a farkas között. Mindkettő szociális, intelligens állat, aki a társunkká szegődött. Ugyanakkor nagytestű vadállat, amely vadként nem fér bele a civilizált világunkba. Eddig legalábbis így gondoltuk. Visszatérésük egyaránt természetvédelmi szimbólum. Magával ragadott ez a lehetőség, a vadlovakba is azonnal beleszerettem, amikor beléptem a rezervátum kapuján.  

Kép

Ozogány Katalin

Mivel foglalkozol pontosan a kutatásaid során?

A Hortobágyon található Pentezugi Vadlórezervátumban élő Przewalski-lovak csoportos mozgását, hierarchikus rendszerét és társas viszonyait tanulmányozzuk légi felvételek segítségével. Ezeket mi készítettük különféle eszközökkel: drónnal, héliumos ballonnal. Terepszezonban három hónap alatt ötven-hatvan napot töltöttünk közöttük a látogatóktól teljesen elzárt, közel háromezer hektáros területen, reggel öttől sokszor akár estig.

A Przewalski-ló a házi ló legközelebbi vad rokona, az őskori barlangrajzokon is ezt a fajt ábrázolták. A zebraméretű vadlovat 1881-ben írta le Nyikolaj Mihajlovics Przewalski tábornok. Ekkor már veszélyeztetett faj volt, az 1970-es évekre kihalt a vadonból, és a világ különböző állatkertjeiben élő példányokból leheltek a fajba új életet. A ma élő kétezer vadló őse ugyanaz a 12 példány. Többszintű, hierarchikus társadalomban élnek, mint a legintelligensebb fajok: a delfinek, a főemlősök vagy éppen az emberek. A világ egyik legnagyobb állománya hazánkban él.

Az utóbbi négy évben a Debreceni Egyetem Evolúciós Állattani Tanszékén folytattam a vadlovak kutatását. Ma már csak drónokat használunk. Hol felváltva filmezünk velük, hogy minél hosszabb, egybefüggő felvételekhez jussunk, hol pedig párhuzamosan repülünk velük. Ilyenkor a felső drón két-háromszáz méteres magasságból követi a ménest, így jól megfigyelhető az egyes háremek mozgási pályája, látjuk, ki kivel mozog szinkronban, ki vezet kit. Ebből a magasságból az egyes lovak csak kis pöttyöknek látszanak, ezért a másik drónnal ötméteres magasságban követjük a ménest, hogy a két felvétel adatait szinkronizálva minden ló mozgását egyedileg is azonosíthassuk.

A Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai névről ismerik az összes egyedet, és nagyon részletes adatbázist építettek fel az állatok hátteréről.

A lovakról egyenként tudjuk, melyik háremben születtek, melyikbe kerültek át, melyiket választották ivarérettként és így tovább, így sokat megtudunk a viselkedésükről, amely tudás a faj fennmaradását is szolgálhatja.  

Számomra felfoghatatlan, hogyan lehet háromszáz egyforma lovat egyedenként ismerni…

Ez gyakorlat kérdése – de valóban rengeteg emberi erőfeszítést igényel, és egy-egy új munkatársnak rendkívül hosszú idő ezt elsajátítani. Többek között ezért is törekszünk arra az utóbbi két évben, hogy megpróbáljuk egyedileg felismerni őket mesterséges intelligencia segítségével. Ez a kutatást is felgyorsítaná, és az állomány nyilvántartását is segítené. A Hortobágyon név szerint kell ismerni minden lovat, mert így követhető nyomon, ki pusztult el, vagy ki hozott a világra új egyedet. Más volumenben, például Mongóliában ez nem is lehetséges, ott nagy haszna lenne ennek a technológiának.

Kép

Kép: Ozogány Katalin

A Przewalski-lovak Török Zoltán idén megjelent Vadlovak – Hortobágyi mese című gyermekfilmjének hála meghódították a magyar mozikat. Munkatársaddal, Korbely Attilával ti is évek óta dolgoztok egy, a lovakat bemutató mozifilmen.  

Sajnos a filmünk ügye egy ideje áll: a nyolcvan százalékát leforgattuk, de ketten egyelőre kevesek voltunk a befejezéséhez. Persze nem tartom kizártnak, hogy a későbbiekben sikerül elkészíteni egy szép dokumentumfilmet, amelyben a kutatási eredményeink és a lírai felvételeink egyaránt elférnek. Mindezzel együtt semmiért nem cserélném el azokat a pillanatokat, amelyeket a forgatások, fotózások során átéltem. A képeinknek erős érzelmi háttere van, hordozzák mindazt, amit ott, pusztán a lovakat figyelve éreztünk. A jól sikerült fotóknál a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor elkattintottam a gépet. Sokkal mélyebben ismertem meg a vadlovakat ezeken a napokon, mert hajnaltól napnyugtáig minden mozdulatukat követtük, nemcsak jó időben, de esőben, szélben és fagyban is. A mai napig szoktam egyedül egy fényképezőgéppel járni közöttük – ilyenkor fogadnak be igazán, a ménes közepén lehetek. Bár a kutatási eredményeink számítógép előtt születnek, sokszor ilyenkor értem meg a valódi okokat.

Mi az első élményed, amely eszedbe jut a kutatásról? Volt olyan, amikor veszélyben érezted magad?

A legjobban a ködös hajnalok maradtak meg bennem. Az semmihez nem fogható, amikor úgy próbálod megtalálni a ménest a hatalmas területen, hogy a tejködben csak a következő fát látod, aztán egyszer csak meghallod őket magad körül, és lassan elkezdenek kibontakozni a nagy fehérségből. Az is lelkesítő érzés, amikor – sok-sok év után – néhány méteres távolságon belülre merészkednek, az utóbbi időben néha már-már szemtelenek is voltak. Mindez persze nem veszélytelen. Kezdetben tartottam a csődöröktől, mert az agglegények és a kifejlett háremcsődörök is nagyon agresszívek tudnak lenni, egymáson is súlyos, akár halálos sebeket ejthetnek.

Ma már azt gondolom, nagyon felelőtlenül kellene viselkednie valakinek ahhoz, hogy egy ló bántsa.

A területen élő rekonstruált őstulkokkal kapcsolatban ezt nem tudom elmondani, de talán csak nem ismerem őket eléggé. Előfordult olyan, hogy két-három kilométert kellett kerülnöm, és végül a villanypásztor alatt bújtam ki, hogy ne kerüljek velük szembe, amikor gyalogoltam ki sötétedéskor a rezervátumból.  

A rekonstruált őstulkok és a Przewalski-lovak is jelentős érdemei a Pentezugi Vadlórezervátumnak, a történetük valódi természetvédelmi siker.  

Magyarország sokat tett azért, hogy a vadlovak ne haljanak ki: háromszáz példány nálunk él a kétezer fős világállományból. Vittek innen lovakat a mongóliai vadonba és Oroszországba is, ahol egy tízezer hektáros új rezervátum alapító tagjai lettek. Fontos, hogy minél több ilyen rezervátum legyen, mert sosem tudni, melyikkel lesz baj: az ukrajnai Askania-Novában például katonák lőtték le a lovakat a második világháború idején. Szerencsére még így is maradt egy tucatnyi vadló fogságban, amire a fajmentő program alapozhatott. Azt hiszem, nagy szégyen lett volna az egész emberiségre nézve, ha pont a ló ősét hagytuk volna kihalni... Szükség van az ilyen sikertörténetekre, hogy megértsük: nincs reménytelen eset. Ha egy fajból már csak pár száz példány maradt fenn, és van olyan lelkes ember – mint Jane Goodall vagy a tragikus sorsú Dian Fossey –, aki ráteszi erre az életét, akkor még nincs minden veszve. Csak a teljes lelkesedés segíthet ezeken az állatokon. Aki fajt akar menteni, az ma válogathat. A mindennapi életünkben pedig igyekeznünk kell kevesebb kárral élni, kevesebbet fogyasztani, helyi termelőtől vásárolni, kisebb léptékben gondolkodni. Tudnunk kell, hogy mindent a Földtől veszünk el – akkor is, ha kényelmetlen nekünk ez a gondolat.