„Megnyerjük a polgárháborút!” – Egy megszállott színész merénylete Lincoln elnök ellen

1864-ben – az amerikai polgárháború csúcspontján – Lincoln elnök éppen Washington mellett, a Vén Baka Háza nevű villája felé lovagolt, amikor valahol a közelében eldördült egy lövés. Nem érzékelte pontosan, honnan jött a hang, és nem is látott senkit a közelben. A lova viszont ijedtében megbokrosodott, és az elnök csak nagy nehezen tudta megnyugtatni. Amikor hazaért, észrevette, hogy a kalapját is elveszítette a nagy ijedtségben. Másnap két katona visszament a helyszínre, ahol megtalálta a kalapot – a közepén egy golyó ütötte lyukkal.

Lincoln nem akarta elhinni, hogy bárki az életére akart volna törni, és jobbnak látta eltitkolni az esetet a közvélemény elől – már csak a pánik elkerülése érdekében is. 

Nem ez volt az egyetlen gyilkossági kísérlet ellene: az utolsó, sikeres merénylet előtt legalább ötször kísérelték meg a meggyilkolását. Volt olyan eltökélt gyűlölője, aki mesterlövészt küldött rá, másvalaki a Fehér Ház ebédlőjét akarta felrobbantani, egyikük a feldühödött déli tömeggel akarta megöletni, egy másik sárgalázzal fertőzött ingeket küldött neki. Nagyobb képzelőerővel megáldott vállalkozók mérges pókokkal töltött gombócokat vagy mérgezett tintát akartak neki küldeni. 
A gyilkosságot végül a kor egyik ismert közéleti személyisége követte el, mégpedig a legegyszerűbb, legközvetlenebb módon. John Wilkes Booth az 1860-as évek ünnepelt színésze volt: számos színházban sok nagy szerepet játszott el. Minden színházkedvelő ismerte a nevét, sőt, képeslapokról és képes albumokból az is felismerhette, aki soha életében színpad közelébe sem ment. 

Szereplésre készülve 

Booth apja Junius Brutus Booth Shakespeare-színész volt, akinek volt ugyan felesége, mégis tíz gyermeke született a szeretőjétől. A Marcus Junius név kifejezetten politikai töltetet hordoz, és szinte összeforrt a világtörténelem nagy merényleteivel. Ugyanígy hívták Julius Caesar egyik gyilkosát, a híres „zsarnokölő”, „apagyilkos” Brutust is. A kilencedik gyerek a John mellé a Wilkes nevet is megkapta – egy száz évvel korábban élt, botrányt botrányra halmozó brit politikusról. 
John hamarosan jó kiállású, daliás fiatalemberré nőtt, magas, atlétatermetű lett, és szorgalmasan képezte magát lovaglásban és vívásban. A kvékerek által fenntartott, bentlakásos fiúiskolában, ahová járt, kifejezetten népszerű volt. A tanárok kedvelték, bár úgy tartották, hogy meglehetősen lusta, és nem túl intelligens. 
1852-ben, tizennégy éves korában ott is hagyta az iskolát, mivel sokkal jobban érdekelte a színészet és a politika. Két évvel később már arra is alkalma nyílt, hogy kipróbálja magát: küldötté választotta őt választási kampányához a frissen alakult Nem Tudok Semmit Párt. Ez a furcsa politikai képződmény különböző ideológiákból összeverbuválódott, összeesküvés-elméleteket hirdető emberek laza közössége volt, és nem is lett hosszú életű az amerikai történelemben. Az 1854-es évben azonban váratlanul jól szerepeltek a választáson, és még néhány képviselőt is sikerült a törvényhozásba juttatniuk. Booth számára kiváló gyakorlat volt ez, hogy a való életben is próbára tegye kibontakozóban lévő előadói tehetségét. Klasszikus szövegeket tanulmányozott, és fáradságot nem ismerve tanulta, gyakorolta a retorika művészetét. 
Egy évre rá, tizenhét évesen megkapta az első színházi lehetőségét: egy mellékszerepet a III. Richárdban. Az sem szegte a kedvét, hogy izgalmában elrontotta a rá osztott, néhány soros szöveget, és a közönség kifütyülte.

Az elkövetkezendő években egyre több szerepet kapott, amelyeket óriási lelkesedéssel, teljes átéléssel játszott el, jeleneteit hatalmas gesztusokkal, merész ugrásokkal tarkította. Sokan ripacsnak tartották, aki feltűnősködésével ellopja a többi előadó jeleneteit, a közönség viszont egyre jobban szerette.

Komoly szerepekben is feltűnt, főleg Shakespeare darabjaiban. Nagy büszkeséggel lépett addigra már halott apja nyomdokaiba, és csatlakozott két bátyjához – az ifjabb Marcus Juniushoz és Edwinhez – az amerikai színházi világ felső régióiban. Az 1860-as évekre minden jelentős Shakespeare-főszerepet eljátszott. Sok kritikus Amerika legvonzóbb férfijának nevezte, isten­adta tehetségnek, színészzseninek. Hamarosan igazi sztár lett belőle, és egyre jobban meggazdagodott. 

A politika színpadán 

Amikor 1861-ben kitört az Észak és Dél közötti polgárháború, John azonnal határozottan állást foglalt. Teljes mellszélességgel a konföderációt támogatta, kiállt a rabszolgatartó déli államok elszakadása mellett. Mivel a civil életben is imádott szerepelni, nem csinált titkot a politikai elveiből. Ennek következtében az északi szimpatizánsok ki akarták tiltani őt a színházakból, míg a déliek egyenesen istenítették. 

Minden lehetséges csatornán kereste a kapcsolatot a rabszolgatartó államok prominens személyiségeivel, és fel is vette a kapcsolatot a titkosszolgálatukkal.

Nagy valószínűséggel állítható, hogy kémként és kapcsolattartóként is tevékenykedett, mert minden erejével elő akarta mozdítani a konföderáció győzelmét. 
Ennek a győzelemnek a legfőbb akadályát Lincoln személyében látta, és egyre jobban elhatalmasodó megszállottsággal elhatározta, hogy valami nagy tettel írja be magát a világtörténelembe. Kitervelt egy akciót, amelynek során hasonlóan eltökélt emberek segítségével elrabolja az elnököt a Vén Baka Házából, majd nagy számú déli hadifogolyért cserébe szolgáltatja vissza az északiaknak, amivel fellelkesíti a konföderáció híveit, és megnyeri nekik a háborút. 

Kép

Kép: Picryl

Füstbe ment tervek 

1863-ban Booth ezerötszáz ember előtt alakította a főgonosz szerepét egy Charles Selby nevű színész-drámaíró Márványszív című darabjában. A washingtoni Ford Színházba aznap ellátogatott Abraham Lincoln is, aki érdekes módon Booth egyik nagy csodálója volt. Az elnöki páholy a színpadon helyezkedett el, és csak egy korlát választotta el az ott játszó színészektől. A darab csúcspontján, amikor a negatív hős válogatott fenyegetéseket kiabál, Booth háromszor egymás után az elnököt fenyegette meg a mutatóujjával, mégpedig úgy, hogy majdnem megérintette az arcát. Lincolnt kifejezetten szórakoztatta az eset, és hivatalosan meg is hívta Bootht a Fehér Házba. Ő azonban – szándékos udvariatlansággal – mindenféle indok nélkül visszautasította az invitálást. 

1864-ben, amikor Lincoln ismét hatalmas győzelmet aratott a választáson, Booth elkeseredett. Az emberrablás terve sehogyan sem akart konkrét formát ölteni.

Aztán 1865 márciusában úgy tűnt, rámosolyog a szerencse, mert az elnök Washingtonban egy újabb színházi előadásra jelentkezett be. Az elszánt színész felsorakoztatta az embereit a várható elnöki útvonal mentén, de csalódnia kellett, mert Lincoln nem jelent meg. Inkább egy fogadásra ment – éppen abba a szállodába, ahol Booth is megszállt. 
Egy hónappal később Észak megnyerte a polgárháborút, Lincoln pedig egy beszédén, amelyen Booth is jelen volt, bejelentette, hogy választójogot szándékozik adni a felszabadított rabszolgáknak. „Istenemre, ez lesz az utolsó beszéd, amit elmondott” – fogadkozott Booth. Megszállottan követte őt a közszereplésein, miközben tehetetlen dühében annyira elkeseredett, hogy magát kezdte ostorozni a déliek kudarcért. 

Összehangolt merényletek 

Aztán mégiscsak elérkezett az a pillanat, amire várt. Az elnök megint színházba készült, mégpedig a washingtoni Ford Színházba, ahol Booth rendszeresen játszott, és ahol olyan otthonosan mozgott, hogy még a postáját is oda küldette. A Lincoln házaspáron kívül a győztes tábornok, Ulysses Grant és felesége is hivatalos volt az előadásra. Booth úgy érezte, hogy eljött az idő a leszámolásra. Értesítette három barátját, és megbízta őket két másik gyilkosság elkövetésével, valamint a szökés előkészítésével. Egy Lewis Powell nevű férfit elküldött, hogy ölje meg William H. Seward külügyminisztert, George Atzerodt feladata Andrew Johnson alelnök meggyilkolása volt, David Herold pedig elindult Virginia állam irányába, hogy lovakat és búvóhelyeket szerezzen a meneküléshez. 

Maga Booth, akinek szabad bejárása volt a színházba, a Lincoln és Grant elleni merényletre vállalkozott. Meg volt győződve róla, hogy az állam legfőbb vezetőinek halálával káoszba taszítja a friss győzelmét ünneplő északi oldalt, és az utolsó utáni pillanatban még megfordíthatja a polgárháború végkimenetelét.

Az előadás szünetében betért egy bizonyos Peter Taltavull kocsmájába a Ford Színház mellett, és megivott egy pohár whiskyt. Tíz óra után tíz perccel a színház épületébe ment, felsietett az emeletre, majd csöndesen belopakodott az elnök páholyába. Grant tábornok ugyan nem jött el, de az elnöki pár ott volt. Booth felemelte a pisztolyát, és közvetlen közelről, hátulról fejbe lőtte a felesége mellett ülő Lincolnt. 

Booth nagyjelenete 

Az amerikai elnök biztonságára abban az időben nem vigyázott külön szervezet. Lincoln különben sem szerette az efféle felhajtást, soha nem vette komolyan a veszélyt. Alig fél évvel a merénylet előtt kineveztek ugyan egy négyfős testőrcsapatot a védelmére, ők azonban nem voltak vele a színházi páholyban. Ott volt viszont egy Henry Rathbone nevű őrnagy a menyasszonyával. Rathbone megpróbálta leteperni Bootht a lövés után, de ő a nála lévő tőrrel könyöktől vállig felhasította a katona karját. Rathbone még ekkor is megpróbálta elfogni, és megragadta a zakója hajtókáját. Booth ennek ellenére kiugrott a páholyból, egyenesen a színpadra, bár földet érve eltörte a bokáját. De ez sem akadályozta meg abban, hogy eljátssza élete leghatásosabb előadását.

A véres tőrt magasba emelve a közönség felé fordult, és fennhangon elszavalta a Caesart leszúró Brutus szavait: „Sic semper tyrannis!” „Így jár minden zsarnok!” Ezek után a káoszt és a pánikot kihasználva egy színészbejárón át kimenekült a színházból.

Az utcán egy lóval várt rá a Joseph „Mogyoró” Burroughs nevű segítője, így el tudott szökni. Lincoln még élt, amikor kivitték a színházból, és jobb híján egy William Petersen nevű szabó házában fektették ágyba. Itt halt meg másnap reggelre. 
Booth és David Herold Maryland és Virginia elhagyott területein bujkáltak, de nem sikerült biztonságos távolságba jutniuk. Sehol nem találtak segítőkre, mert a merénylet híre az elkötelezett Lincoln-elleneseket is elborzasztotta. Ráadásul megtudták, hogy a kormány százezer dolláros, azaz mai értéken mintegy félmilliárd forintos nyomravezetői díjat tűzött ki Booth fejére. A keresésükre küldött különítmény tizenkét nappal később egy farm dohánytároló csűrjében bujkálva talált rájuk. Herold megadta magát, de Booth azt kiabálta, hogy felveszi velük a harcot. Ekkor rágyújtották az épületet, majd egy Boston Corbett nevű őrmester nyakon lőtte a lángok között rohangáló merénylőt. John Wilkes Booth nyaktól lefelé lebénult, és három órával később meghalt. 
A másik két merénylő nem járt sikerrel. Powell fegyvere nem sült el, ezért egy tőrrel próbálta arcon és nyakon szúrni a külügyminisztert. Seward életét az mentette meg, hogy nem sokkal korábban balesetet szenvedett, és a nyakmerevítővel feküdt az ágyában. A család összeszaladt, Powell pedig elmenekült. George Atzerodt ezalatt elveszítette a bátorságát, és ahelyett, hogy az alelnököt támadta volna meg, elment egy kocsmába, leitta magát, majd kivett egy szállodai szobát, és lefeküdt aludni. 
A júniusban lezajlott tárgyaláson a három életben marad fő vádlottat halálra ítélték, majd felakasztották. Három másikat életfogytig tartó börtönre ítéltek, és volt olyan is, akit felmentettek. 
A figyelemre vágyó John Wilkes Booth földi maradványait az utókor is megszemlélheti: harmadik, negyedik és ötödik csigolyája megtekinthető Washingtonban, az Országos Egészségügyi és Orvostudományi Múzeumban. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>