„Még nincs gyerekem. Sörhasam lett. Ráncos vagyok” – Hogyan szedjük össze a bátorságunkat az osztálytalálkozóra?

Rohamosan közeledik az osztálytalálkozónk, és én mostanában azon kapom magam, hogy talán soha ennyire nem izgultam még. Leginkább azon tipródom, vajon elég jó leszek-e a mostani felnőtt énemmel a volt osztálytársaimnak. A gimnáziumi évek alatt meglehetősen introvertált voltam. Tipikus jó tanuló, magába mélyedő típus, aki nincs benne a balhékban, és aki csak kevesekkel barátkozik. Ráadásul – így utólag beismerem – meglehetősen ironikus és cinikus is voltam. Azt hiszem, így védtem magam a sérülésektől ahelyett, hogy szemtől szemben elmondtam volna a társaimnak, ha valami bánt. Még mindig befelé forduló vagyok valamelyest, de a munkámnak köszönhetően már sokkal nyitottabb a társasági eseményeket és az embereket illetően. 

Épp ugrálok át a padlón heverő ruhahalmokon, és bár már az ötödik blúzt próbálom fel, még mindig nem vagyok biztos benne, melyik illene hozzám legjobban a nagy eseményre.

Vajon nem cikiznek majd az öltözékem miatt? Megfelelő leszek így, ilyen testtel? A ráncaim mintha mélyebbek lennének, nem? Jézusom, 38 lettem!

Vajon a többi lány feltöltette már az arcát? Ha igen, akkor én úgy nézek majd ki köztük, mint egy gyűrött nejlonszatyor. Na, jó, ezt nem lehet bírni idegekkel! Hol a poharam? Hol az a bor, amit múltkor a barátainktól kaptunk?! Ja, hogy már csak almalé van. Na, mindegy, placebónak jó lesz az is egy-két korty erejéig.

Egy ilyen eseményen nyilván azt sem lehet elkerülni, hogy felállj és beszámolj arról, mit értél el az évek alatt. Na, de mi lesz, ha keveslik, amit elértem az életben, vagy, ha sajnálkozva néznek rám, amiért nem szültem gyermeket? Láttam a Facebookon, hogy van, akinek két csemetéje is van, sőt, van, akinek már a gyereke is randevúzik. Jaj, mit kapok én a fejemre azért, mert csupán egy macskám van! Egyáltalán elmondjam őszintén, hogy pár dolog nem jött össze nekem az elmúlt 20 évben? Vagy inkább tartsam magamban? Megosszam velük, hogy már körülbelül százszor megbántam, hogy diplomákat szereztem, ahelyett, hogy szakmát tanultam volna? Bevalljam, mennyire tisztelem őket a talpraesettségükért, vagy azért, mert felelős feleségek, férjek, apák és anyukák?

Sokan kétszer is meggondolják, elmenjenek-e az osztálytalálkozójukra. Például, ha valakinek az egész osztály előtt lehúzták a nadrágját, és ott állt egy szál alsóneműben, vagy akit csúfoltak a szemüvege, a pattanásai miatt, annak nem biztos, hogy fűlik a foga újralátni az „elkövetőket”.

Kép

Kép: Unsplash / Antenna

Bár ilyesmire ennyi idő távlatából már mindenki legyint, de akivel megesett, nem szívesen hallja vissza a történetet 20 év elmúltával úgy, hogy megint csak rajta nevet az egész osztály.

Engem verbálisan elég gyakran bántalmaztak a középiskolában, többek között megjegyzéseket tettek az alakomra, kifiguráztak, ha ettem, egyszer pedig maga a tanár jegyezte meg, hogy ne egyem meg a müzlimet, mert hízni fogok tőle. Ebből látszik, hogy nekem is vannak olyan történeteim, amelyeket nem szívesen hallanék újra, és bár az önbizalommal, a testképemmel a mai napig vannak gondjaim, idővel megtanultam elzárni egy „fiókba” a múltat. Igyekeztem az évek során szinte mindenkivel írásban kommunikálni a tüskéimről, anélkül, hogy a másikat hibáztattam, ledorongoltam volna. Egytől egyig megértettek és biztattak, hogy lendüljek túl a dolgokon, hiszen fiatalság bolondság. Egyikük a rendszeres üzenetváltások során a legjobb barátommá is vált, egy krízishelyzetemben minden hezitálás nélkül megkérdezte tőlem, miben segíthet. Már csak a gesztusért is örökké hálás maradok.

A közelgő osztálytalálkozó előtt még mindig van bennem némi szorongás, de azzal nyugtatom magam, nem valószínű, hogy direkt olyan szándékkal jön el valaki, hogy rajtam köszörülje a nyelvét, elvégre a világ nem körülöttem forog. Biztos vagyok benne, hogy mások is kaptak pofonokat az élettől, s éppúgy érte őket is sok öröm, mint engem. Ha ebből indulok ki, akkor hinnem kell abban, hogy az emberek igenis képesek pozitív irányba változni. Én – a néhai egoista, cinikus, hiperérzékeny és befelé forduló – úgy érzem, megértem arra, hogy nyitott szívvel menjek a találkozóra. Hiszek abban, hogy a régi sérelmekre idővel csak legyintünk, s hogy életre kelhet a régmúlt egy kicsit szebb, egy kicsit viccesebb köntösben. Igenis van kedvem fotókat nézegetni és készíteni, felemlegetni a tanárokat, a dolgozatokat, a kínos feleléseket és a régi szerelmeket. Majd biztosan azt is megvitatjuk, reggelente mennyire fáj már a hátunk, s hogy kinek van már beutalója reumatológiára, urológiára, neurológiára.

Kíváncsi vagyok az osztálytársaimra, mert – ahogy a közösségi oldalaikon látom – mindegyikük kiforrott, sikeres egyéniség, felelős társ, férj, feleség, apa és anyuka lett.

A saját káromon, a nagybetűs életben tanultam meg, hogy nem zárkózhatok be örökké a saját kis világomba, és hogy egyedül az én felelősségem, hogy kidolgozzam magamból a régi sérelmeket. Illetve, ha szükséges, igenis meg kell tennem azt a bizonyos első lépést a másik felé. Mert mi lesz, ha már nem mondhatjuk el egymásnak, amit akartunk? Félelmetes belegondolni is, hogy a 10-20 év múlva szervezendő találkozón lehet, hogy lesz, aki már nem lehet ott. Vagy egyszer csak jön egy hír, hogy valamelyikünk balesetet szenvedett, rákos lett, kómába esett...

A mi egykori csínyeink valóban diákcsínyek voltak csupán, de lehetett volna rosszabb is: kőkemény bántalmazás, vérre menő verekedés, rendszeres egórombolás... Akkor most sokkal nehezebb lenne egymás szemébe nézni az osztálytalálkozón. Szerencsére velünk nem történt ilyen, ezért ma már izgatott vidámsággal készülhetek a nagy találkozásra.