„Ez a munkahelyem, csak eddig home office-ban dolgoztam”
Úgy alakult, hogy a pandémia alatt kezdett az új munkahelyén. Persze jelentkezni manapság már a járványhelyzettől függetlenül is neten kell, aztán a HR-es is telefonon kereste, és végül az interjú is online zajlott, de valami technikai hiba miatt nem volt videokapcsolat. Ő fényképes önéletrajzot küldött, de azt, hogy kivel fog dolgozni, ki lesz a főnöke, így nem is láthatta.
Az első napján szigorúan maszkban jelent meg a székházban, az előírások szerint viselte is egész nap. Találkozott egy csomó emberrel, akiknek a felvételével kapcsolatban voltak tennivalói, de az osztály, ahova került, majdnem teljesen üres volt. Szinte mindenki otthonról dolgozott.
Nagy szervezet, így hát sokakkal találkozott, mindenki maszkban, ahogy kell.
Az ilyen első, tömeges bemutatkozáskor persze lehetetlen volt megjegyezni bárkit, de így a maszk mögül még kevésbé hallani, hogy ki milyen nevet mond, ráadásul még az arca sem látszik.
Igyekezett a keresztnevekre koncentrálni, de a második Áginál és a harmadik Zolinál elvesztette a fonalat.
Beazonosításra maradt az, hogy férfi vagy nő, magas vagy alacsony, szőke vagy barna, esetleg most még az segít, hogy milyen maszkot visel. Aznap osztottak vállalati maszkokat, onnantól kezdve mindenki pontosan ugyanolyat viselt, szóval ez a minimális segítség sem maradt.
Az új munkatársai közül néhánnyal Skype-on találkozott, akikkel nem, azokkal rögtön valamilyen feladat miatt kellett kapcsolatba lépnie, nekik e-mailt küldött, és a levél végére röviden leírta, hogy ő kicsoda.
Másnap mindenkinek köszönt, ezt amúgy is megtette volna, de igazából fogalma sem volt, hogy az első napján kikkel találkozott. Mindenesetre a saját osztályán csak ő volt bent.
Aztán valamivel fél kilenc után egy fiatalember állt meg az asztala mellett: „A beszerzési osztályt keresem.” „Ez az” – válaszolta. „Miben segíthetek?” „Hát, én itt dolgozom” – jött a válasz.
„Már három hónapja, de csak az első napon voltam bent, azóta home office-ban dolgoztam.”
„Biztos, hogy ez a te íróasztalod?” – kérdezte a régi kolléga. Ő mondta, hogy igen, biztos, mert az első nap még említették is, hogy csak ez az egy hely szabad, és mivel vicces akart lenni, azt válaszolta, hogy akkor ő ezt választja. Elmesélte azt is, hogy valamilyen Nándor helyére vették fel, aki ezt a területet vitte, de csak nagyon rövid ideig dolgozott itt.
„Én vagyok a Nándor” – jött a válasz.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Milyen a „mindentől mentes” élet valójában?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
