Kis emberek egy nagy háborúban – A Természetes fény című filmről

Závada Pál azonos című regénye felhasználásával készült Nagy Dénes filmje, a Természetes fény, amelynek bemutatóját jóval megelőzte a híre – miután a járvány miatt a tervezettnél később került a közönség elé. Néhány információ elérkezett hozzám is, amelyek közül a leginkább figyelemreméltónak az amatőr szereplők alkalmazását tartottam, s ez nem is okozott csalódást. A főszereplő Semetka Istvánt játszó Szabó Ferenctől kezdve a lett statisztákig csupa hiteles alak jelent meg a filmben. A merész, ezzel együtt alapból megosztónak tűnő témát – a magyar hadsereg tagjai által elkövetett háborús bűnök a megszállás alatti Szovjetunióban – vegyes érzésekkel fogadtam. Történelemtanárként nem gondolhatom, hogy a magyar hadsereg bűntelenül kerülhetett ki a Szovjetunió területén zajló háborúból, de nem szívesen láttam volna egy öngyűlölő, „mi voltunk Hitler utolsó csatlósa” típusú, a bűnösségünket abszolutizáló filmet.

Amikor eljutottam a moziba, előnyként éltem meg, hogy Závada könyvét nem olvastam, így az óhatatlan tartalmi, értékelésbeli összehasonlítgatást utólag is el tudom kerülni, csak a filmről, annak hatásáról írok.

Nehéz kilépni erkölcsi kategóriáinkból, holott ésszel egyszerű belátni: hiába kívánkozunk életünk során mindig a jó oldalon állni, ez nem sikerülhet. Sem az egyéneknek, sem a nagyobb emberi közösségeknek, így a nemzeteknek sem.

De látjuk azt is: a „jókról” gyakran kiderül, hogy nem makulátlanok. Ha csak az irodalom keretei között maradunk, elég megemlíteni Moravia Az asszony meg a lánya című regényét, s az abból készült filmet Sophia Loren megrendítő alakításával, vagy Polcz Alaine mára klasszikussá vált visszaemlékezéseit, Az asszony a frontont. De ott van történelmi tényként Drezda bombázása, a csehek által elkövetett németellenes atrocitások a háború után, vagy a jugoszláv partizánok tízezrek életét követelő magyar- és németellenes akciói.

A Természetes fényben azt látjuk, hogy a partizánok felkutatására parancsot kapó kisebb magyar egység egy apró erdei ukrán falu lakói közé kerülve próbálja kiismerni magát az idegen tájban és körülmények között. Mintha egymásra is lennének utalva, szinte ugyanannyian vannak, miközben az a nagy különbség köztük, hogy a falusiaknak nincsenek fegyvereik. A partizánoktól mégis mindenkinek van tartanivalója, ők is kíméletlenek a polgári lakossággal, s bosszút állnak azon, akit árulónak tartanak. Mintha mindenki valaki másnak a kezében lenne, s valóban: a magyar egységet ukránok kalauzolják, akik a Szovjetunió elleni német támadásban a függetlenedés, a kommunista rezsimtől való megszabadulás lehetőségét látták.

Nagy Dénes filmje nem az erkölcsi igazságra kíváncsi, hanem valamilyen módon az élet, az emberi létezés mélyebb igazságaira. Ezeket pedig akkor tudjuk jobban megközelíteni, amikor az életünk valami miatt – betegség vagy gyász idején – bizonytalanná válik. A leginkább lecsupaszított képletet pedig a háború jelenti: a folyamatos halálveszedelem, amikor bármelyik pillanatban vége szakadhat az életünknek. A Természetes fény ezen a keskeny mezsgyén vezeti végig a nézőt.

Nincsenek véres jelenetek, nem látjuk szélsőséges formájában a testi szenvedést, de a filmmel együtt a néző is elcsendesedik, belekerül az eseménysor jelen idejébe, s azt érzi: mindjárt történik vele valami végzetes.

És amikor valóban bekövetkezik a szörnyűség, akkor azt már szinte evidenciaként nézi: nem én pusztulok el, hanem valaki más, mások. Nem tudok tenni a rossz ellen. De élek, és – talán – tenni tudom a jót.

Kép

Természetes fény

A kamera (operatőr: Dobos Tamás) hűségesen követi a főhőst, Semetka Istvánt, aki egyszerű parasztemberként került bele a háború káoszába, és a veleszületett jóindulatával dönt a következő lépésről, amit meg kell tennie: ha megijed, kést szegez a hajnalban a szobába biliért belépő öregasszony torkának; s ha vizet kérnek tőle az ukrán rabok, hoz nekik. A filmkockák csaknem mindig közeliek, akár az emberekről, akár a tájról készültek, valóban úgy látszik, természetes fényben rögzítettek. Kérges, felrepedt kezek, megkeményedett, gyászszegélyes körmök, hibás fogsorok, tétova tekintetek; folyó, mocsaras vidék, eső, hó, sár, vékony jégtakaró a vízen, kopasz nyírfák, sárgult, halott levelek, fenyőfák.

Sokszor jelenik meg a lent és a fent perspektívája: elmerülni vagy felemelkedni? Elmerülni a sárban, a mocsárban, a folyóban, az ösztönökben, a szenvedéseinkben, a sötétségben, a bűnben, az őrületben, mint Koleszár őrmester, a filmben az utóbbiakat megtestesítő szereplő. Vagy felemelkedni egy tisztább és világosabb valóságba, amely mégiscsak megjelenik Semetka természetes jóságában, a kék égboltban, a kápolna sötétjében aranyló krisztusi glóriában.

A film a nagy orosz filmrendező, Tarkovszkij képeit, filmjeinek hangulatát idézi fel – nem csodálkozom, hogy a rendező bevallottan a Sztalkert tekintette inspirációnak.

Ebből az is következik, hogy a Természetes fény – hiába kapott a rendezésért Nagy Dénes Ezüst Medvét – nem lesz zajos kasszasiker, ami nem ritka a magyar filmgyártás történetében.

Valahol hozzá is vagyunk szokva, hogy ami igényes, az nem biztos, hogy sikeres. Az alkotás az utóbbi évek izgalmas történelmi, egyben lételméleti kérdésfeltevésű filmjei közé tartozik, mint amilyen a Saul fia vagy a Gerilla volt.

A magam részéről kíváncsian várom, merre vezet tovább Nagy Dénes pályaíve ettől a meditatív, majdhogynem misztikus alapállású mozitól.