Amerikai rémálom BENNünk és BENNe – Az év eddigi topfilmje torkon ragadja a karantént

Magányos történet 

A járványügyi lazítások közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, milyen terhet jelentett számunkra 2020, amikor a COVID-19 miatt bezártságra, addigi életünk feladására kényszerültünk. És akkor most képzeljük el, hogy mindez nem Magyarországon történt velünk, hanem a járványügyi listákat toronymagasan vezető USA-ban, ahol napjainkig 42 millió (!) esetet diagnosztizáltak. Ebbe a kifordított amerikai álomba, a nyugati világ fellegvárának egyik legsötétebb időszakába kalauzol minket a BENN című alkotás.  

A filmet a YouTube-sztárból lett komikus, rendező, színész Bo Burnham jegyzi, akinek nem ez az első Comedy Specialje (azaz különkiadású stand upja). Noha a BENN készítése kezdetén még ő maga sem tudta, hogy ezt majd egy másfél órás alkotásként fogja a nagyközönség elé tárni.  

A filmet a járványügyi korlátozások elején, mintegy a saját szórakoztatására kezdte el gyártani az otthona egyik sarkában, hogy kreatív elmeként meg ne bolonduljon a négy fal között rá törő magányban.  

A film egy igazi one-man-show lett, Burnham ugyanis nemcsak szereplője, írója, zeneszerzője, rendezője, operatőre, világosítója és hangmérnöke, hanem a vágója is a BENN-nek. Ez már önmagában gigászi teljesítmény, ha belegondolunk, hogy a nem ritkán ötven-száz fős stábok munkája ezúttal egy személy szerepkörében sűrűsödött.  

Persze ha valamije, ideje aztán volt Bo Burnhamnek! Arra ő sem számított, hogy a kezdetben felszabadult művészi pótcselekvés több mint egy évig fog tartani. A rétestésztaként nyúló időfolyamról a férfi fokozatosan növekvő, egyre ápolatlanabb haja és arcszőrzete is informál minket a szóbeli kommentárjain túl, amelyek végigkísérik az egyre nyomasztóbb folyamatot. 

Műfaj- és stíluskavalkád 

A BENN nagyon sajátos kevercs. Bár a film Comedy Special, mégsem értelmezhető kizárólag a zenés komédia szűkös keretei között. A különböző műfajokból merítő zenei klipeken túl látunk szatirikus bábjátékot, kifordított videójáték-közvetítést (amelyben az alkotó saját magát irányítva játssza el egy napját a karanténban) és az influenszerek köszönővideóit kifigurázó nyugtalanító paródiát is. De az internetre jellemző tartalmak megidézése mellett Burnham az alkotási folyamat szegmenseit is bevágja. Így például mentális leépülése őszinte vallomásait és a bezártságban ráköszöntő 30. szülinapjának élő közvetítését is. Utóbbi alkalom így minden idők egyik legszomorúbb születésnapjaként vonul be a filmtörténetbe. 

A sokszínű zsánerképletet egy változatos, teljes mértékben barkácseszközökkel megoldott vizuális világ teszi még lázálomszerűbbé. Hol egy zseblámpával megvilágított diszkógömb ad sajátos fényhatást, hol pedig a saját, kékes színben úszó, élőben felvett mását vetíti Burnham a film kizárólagos helyszínéül szolgáló szoba falára, miközben előtte énekel.  

A már-már rémálomszerű műfaj- és stíluskavalkád a BENN emocionális világán is nyomot hagy.  

Az egyik pillanatban még kacagunk a sablonos női Instagram-profilokat kifigurázó humoron, a következőben könnybe lábad a szemünk egy maróan őszinte, gyászról valló szegmenstől.  

Ezt az érzelmi sokszínűséget a film változatos tartalmai is motiválják. Az internet felfutásával karriert építő Bo Burnham ezúttal is belső szemlélőként, elidegenedett cinizmussal énekel a digitális világ látszólag az embereket összekötő, valójában viszont eltávolító vívmányairól (pl. Instagram, FaceTime). Közben oda-odaszólogat a kapitalista rendszernek és az agyatlan (tartalom)fogyasztói társadalomnak is. De a BENN-nek nem ezek a legerősebb momentumai, hanem az, ahogy valós időben, őszinte vallomásokon, pillanatnyi villanásokon keresztül mesél a karantén magányába szép lassan beleőrülő elme rezdüléseiről. 

Utazás a koponyámban 

Emlékeznek, mennyire megrázta a világot Robin Williams öngyilkosságának híre? Megdöbbentünk, miként lehet az, hogy egy ilyen vicces ember ennyire szomorú módon búcsúzzon az élettől. Pedig az egyszerű konyhapszichológia ismeretében is tudható, hogy a legnagyobb belső gondokkal küzdő emberek általában a társaság valódi mókamesterei. Ők a humor eszközével fedik el a lelkükben dúló viharokat. A BENN című film is valahol erről a mentális kompenzációról szól. 

A felszínen szarkasztikus, önironikus humor az alkotás mélyrétegeiben bújó, fájón komoly témákat helyezi eltávolított perspektívába, persze szándékoltan sikertelenül. Hiába nevetünk a világ működését kifigurázó zoknibábos dalocskán, ha közben érezzük a benne szereplő népirtások és kizsákmányolás súlyát. Hiába énekli meg nevetséges hangnemben Bo Burnham, hogy a megbolondulás határán egyensúlyoz a karantén sokadik hónapjában, a komikus-alkotói elme drámája átszivárog az azt névleg elfedő humoron. Főleg, hogy ő maga is őszintén vall a karrierjét korábban derékba törő mentális nehézségekről – szorongás és pánikrohamok –, amelyek a négy fal fogságában egyre súlyosabb terhet jelentenek neki. 

A BENN tulajdonképpen duplafenekű bőröndként rejti a karanténidőszak tanulságait.  

Egyszerre beszél a négy fal közti bezártság mentális hatásairól, illetve arról, milyen az, amikor a saját elménkbe, a magányban egyre őrlőbb gondolataink közé vagyunk kényszerítve. Erre utal a film klausztrofób helyszíne, Burnham otthonának sarka is, ahol a csaknem két méter magas alkotót szinte összenyomja a plafon és az őt körülvevő falak. Ez a tér a karanténban szorongó agyként is értelmezhető, nem csoda, hogy az idő és a depresszív állapot előrehaladtával egyre több limlom, kvázi terhelő gondolat lakja be. 

Bármennyire személyes élményekből és mentális megélésekből táplálkozik is a BENN, egyáltalán nem nehéz az alkotó helyébe képzelnünk magunkat, hiszen nekünk is vannak hasonló emlékeink. Vajon a lazítások hatására igazán ki tudunk szabadulni „bentről”, ahol több mint egy évet töltöttünk? Ez a kérdés nyitva marad: BENNünk és az év eddigi legjobb filmjében is.