Az ember, aki csövet vezetett a saját szívébe

Kezdő orvos nagy ambíciókkal

1929-ben egy Werner Forssmann nevű német fiatalember megkapta az első állását Eberswald német kisváros kórházában. Friss diplomával érkezett a Berlini Egyetemről, de már az első naptól kezdve nagy reményekkel és elkötelezetten fogott a munkába mint sebészrezidens.

Meg akarta valósítani az álmát, hogy gyógyszereket juttasson az emberi szívbe. Meg volt győződve arról, hogy ha csövet vezetne valamelyik szívkamrába, sokszorosára növelhetné a kezelések hatékonyságát. A kar valamelyik vastag vénáján keresztül akart a szívbe jutni egy hosszú, vékony, hajlékony katéter segítségével.

Többször is előadta ezt a hipotézist a feletteseinek, azonban mindig, mindenki lehurrogta. Akkoriban az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy bármely ilyen súlyosságú beavatkozás szinte elkerülhetetlenül a beteg halálához vezetne. Forssmann dolgát az is nehezítette, hogy a kórház merev hierarchiájában szinte az utolsó helyen kullogott. Ő azonban nem hagyta magát. Az egészségügy poroszos, feudális rendjét megkerülte, és keresett egy olyan műtőasszisztenst, aki – vele ellentétben – legalább kinyithatott egy gyógyszeres szekrényt, és hozzáférése volt az eljáráshoz nélkülözhetetlen más eszközökhöz.

Életveszélyes kísérlet

Az illető asszisztensnőt Forssmann nemes egyszerűséggel átverte. Meg kellett ugyanis ígérnie neki, hogy nem saját magán, hanem rajta próbálja ki az eljárást. Le is szíjazta a hölgyet egy műtőasztalra, és érzéstelenítette a bőrt a könyökhajlatában, majd a történet egyes változatai szerint meg is vágta egy kicsit. Ezek után a saját karja belső oldalán is helyi érzéstelenítést hajtott végre, majd a saját vénáján ejtette meg a valódi bemetszést.

Az asszisztensnő hiába sikoltozott, a huszonöt éves Werner bevezette a katétert a saját vénájába, és a fájdalomtól sziszegve egyre feljebb tolta a szíve irányába.

Ez a katéter persze nem olyan volt, mint a mai kardiológiai eszközök. Akkoriban kizárólag urológiai célra használatos csövek álltak rendelkezésre, amelyek közül a legvékonyabbnak is nagy veszélyt jelentettek egy véna érzékeny belsejében. Forssmann ennek ellenére addig folytatta a lassú araszolást, amíg úgy nem érezte, hogy eljutott a szívéig. Ekkor katéterrel a vénájában legyalogolt az épület alagsorába, a röntgenosztályra. Itt kiderült, hogy a katéter még mindig nem egészen ér a szív belsejébe. Werner még egy kicsit beljebb tolta, majd amikor már bent járt a jobb pitvarban, elkészítette az azóta világhíressé vált felvételt.

Kép

Werner Forssmann kísérlete

Kiállhatatlan személyiség, konfliktusok sora

A felettesei először megrémültek és fölháborodtak, később viszont megenyhültek. Belátták az új eljárásban rejlő páratlan lehetőséget, ezért megengedték Wernernek, hogy tegyen még egy kísérletet. Az alany ezúttal egy menthetetlennek ítélt szívbeteg nő volt. Forssmann neki is katétert vezetett a szívébe, majd azon keresztül adagolta a gyógyszereket. A beteg jobban lett.

Az elkövetkező időszak nagyon viharosra sikeredett a fiatal orvos számára. Több kórházban is lehetőséget kapott a munkára, de mindenhonnan mennie kellett. Az ok mindig ugyanaz volt: nem tisztelte a felettesei tekintélyét, önálló döntéseket hozott, rendszeresen súlyos konfliktusokba keveredett. 1932-ben belépett a Nemzetszocialista Német Munkáspártba, ahol hithű náciként szolgát a háború végéig. Ez volt az a hely, ahol a legjobban érvényesíteni tudta újszerű és egyéni megoldásokra való hajlamát. A német hadsereg – főleg a háború elején – többek közt a tisztek sokoldalú képzésével és rugalmas helyzetértékelésével érte el félelmetes sikereit. Forssmann katonaorvos lett, és egyre feljebb jutott a ranglétrán. Amikor 1945-ben amerikai fogságba esett, már őrmester volt.

Bátor hős vagy náci orvos?

Nemsokára kiszabadult a fogságból, és visszatért Németországba, ahol urológusként állt munkába. Jelentős sikereket sokáig nem ért el, egyre frusztráltabb és elkeseredettebb lett.

1956-ban váratlan telefonhívást kapott a kedvenc kocsmájában. A felesége kereste azzal a hírrel, hogy valami fontos ügyben hívták. Werner azt üzente, hogy hagyják békén és ingerülten tovább iszogatott. Amikor éjjel hazament, megint keresték. Egy külföldi akcentusú úr akart vele beszélni, de őt is lerázta.

Másnap, a munkahelyén derült ki számára, miért is hívták. Azt akarták tudatni vele, hogy a szívkatéterezés önfeláldozó és kreatív kidolgozásáért elnyerte az orvosi Nobel-díjat.

A vita azóta is folyik a személye körül. Sokak szemében bátor hős és zseniális kutató, mások szerint viszont csak egy középszerű, kiállhatatlan természetű náci orvos, aki egyszer az életében jókor volt jó helyen. Vajon milyen elbírálást érdemel egy ember, aki egy tömeggyilkos ideológia híveként emberéletek sokaságát mentette meg?

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>