Nem vagy bolond, ha beszélgetsz önmagaddal! – Interjú, amit magammal készítettem

A tíz évvel fiatalabb önmagam volt a kérdező, míg aktuális énem a válaszoló. Előbbiként próbáltam belehelyezkedni a régi személyiségembe, és arra koncentrálni, mi érdekelt volna végzős gimnazistaként a jövőbeli énemmel kapcsolatban, utóbbiként pedig arra törekedtem, hogy az egykori lánynak megnyugvást adjak: minden a helyére kerül majd.

Miközben az interjún dolgoztam, különös érzés fogott el. A kezdeti megfelelési kényszer – az, hogy szerettem volna, ha nagyon jól sikerül a feladat – alábbhagyott. Helyébe egy végtelenül izgalmas utazás élménye került, egy kalandos és őszinte beszélgetés önmagammal.

„Milyen furcsa találkozás ez – gondoltam magamban –, sokszor elképzeltem már, mert mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen vagy. Mindig szerettelek volna kívülről látni, hinni, hogy alakulsz majd valakivé, akire büszke lehetek. Ez most mégis szokatlan, nincsenek elvárások a fejemben. Tíz évvel lehetsz idősebb nálam, és milyen jól nézel ki! Nincs rajtad az a fránya szemüveg, amit én még viselek, és a ruháid is jobban tetszenek, úgy látom, vége a fiús, bő nadrágos korszakodnak.
– Megiszol velem egy kávét?
– Szívesen, ha már így összefutottunk. A kávé amúgy is jól fog esni.
– Hosszú napod volt?
– Igen, tudod, ez a hónap nagyon pörgős a munkában, nincs megállás, és folyton fáradt vagyok. Viszont a karácsonyi készülődés teljesen elvarázsol, ebben ki tudom magam pihenni.”

Teljesen normális az önmegerősítés

Amikor elakadunk az életben, szükségünk van a megerősítésre, amit leginkább kívülről „szerzünk be”, pedig akár magunktól is megkaphatnánk. Egy kis dicséret és némi bíztató szó (akár hangosan kimondva) pozitív energiával tölthet el és motivációt is adhat. Egy 2014-es kutatás szerint ez a módszer akkor működik igazán, ha második vagy harmadik személyben szólítjuk meg magunkat. Így olyan helyzetet teremthetünk, mintha valaki mással beszélgetnénk, ami segíthet érzelmileg eltávolodni a stresszes helyzettől, ezáltal pedig enyhíthet a bennünk lévő szorongáson. Az elismerő mondatok, mint például „erős vagyok”, „képes vagyok szembenézni a félelmeimmel” magabiztosságot adhatnak, de ha úgy fogalmazunk: „erős vagy”, „képes vagy szembenézni a félelmeiddel”, még nagyobb változást érhetünk el.

Beszélgetni nem csak másokkal fontos

Vannak olyan érzelmeink, amiket talán nem szeretnénk megosztani a környezetünkkel, még a hozzánk legközelebb állókkal sem, vagy csak akkor, amikor már egy picit közelebb kerültünk hozzájuk, jobban megbarátkoztunk velük. Erre a pontra viszont csak önállóan juthatunk el.

Rengeteg olyan ember van, aki képtelen egyedül, vagyis ha pontosabban akarunk fogalmazni, önmagával lenni. A rohanó hétköznapokból nem tud kiszakadni, sokszor akkor is a munkába menekül, amikor lehetősége lenne egy kis lazításra, valamilyen feltöltődést szolgáló tevékenységre. Számtalan oka lehet ennek, de az egyik, amit időnként a saját környezetemben is tapasztalok, hogy nem merünk, sőt, nem szeretünk önmagunkkal lenni. Inkább elfoglaljuk magunkat, eltereljük a gondolatainkat, csak ne kelljen magunkkal, magunkról gondolkodni. Egyfajta menekülés ez, pedig ahogyan az ismerőseinkkel, úgy magunkkal is rendszeresen tölthetnénk időt. Ez azért (is) fontos, mert amellett, hogy önismeretet szerezhetünk, közelebb kerülhetünk a belső világunkhoz, tudatos, de akár tudatalatti gondolatainkhoz, cselekedeteink magyarázatához. Jobban megszerethetjük azt, aki vagyunk, és egyszerűen kellemes érzéssel tölthet el, hogy foglalkoztunk magunkkal.

„– Te vissza tudsz emlékezni a gyerekkorra, például hogy mi volt a kedvenc játékod, és egyáltalán mi szerettél volna lenni?
– Ezen sokat gondolkodtam mostanában. Emlékszem, hogy szerettem sógyurmázni, anya mindig készített nekem egy maréknyit, és én ültem és csak gyúrtam, gyúrtam, gyúrtam, és persze titokban mindig lecsíptem és megettem egy darabot belőle. Ha jobban belegondolok, talán ez lehetett az alapja a kézműves és művészeti területek iránti rajongásomnak. Lehet, hogy csak belemagyarázás. Bár később is imádtam a rajzórákat, a művészettörténetet és a különféle szakköröket. Arról viszont nincs emlékem, hogy mi szerettem volna lenni. Nem volt olyan korszakom, mint a többi lánynak, hogy ballett-táncos leszek vagy színésznő. Egyszerűen mindig csak úgy voltam és sodródtam, talán egészen idáig.
– Igen, pedig azt hittem, ez majd véget ér a húszas évek közepén. De lehet, hogy most kezd csak formálódni az a várva várt felnőtt én?”

Kérdezzünk bátran!

Amikor valamiről többet szeretnénk megtudni, kérdezünk, ezzel a módszerrel pedig a magunkkal kapcsolatos információkat is begyűjthetjük. Előfordul persze, hogy nem merünk bizonyos dolgokat megkérdezni magunktól.
„Új munka után kellene néznem, mert kiégtem?”
„El kellene mondanom a páromnak/a szüleimnek/a barátaimnak a velük kapcsolatos sérelmeimet?” „Be kellene vallanom (magamnak), mennyit nassoltam ma?”
Olyan kérdések ezek, amelyek a legtöbbünk fejében ott motoszkálnak, mégis menekülünk előlük, mert ha őszintén válaszolnánk rájuk, cselekednünk kéne. Az önbeszélgetések azonban segíthetnek rájönni arra, mi az, ami nem tesz jót nekünk, amin jó lenne változtatni. Mi az, amiben fejlődnünk kellene, hogy egy jobb és teljesebb életet élhessünk? Tegyünk fel kérdéseket magunknak, méghozzá sokat, akkor is, ha (egyelőre) nem tudunk mindegyikre válaszolni. Pozitív és negatív kérdéseket is fogalmazzunk meg, és figyeljük a feleleteinket! Ha ezek őszinték, segítenek átlátni az adott helyzetet, és meghozni a legjobb döntéseket.

Megszívlelendő üzenet

Néha, amikor figyelmetlen vagyok, vagy valami nem úgy sikerül, ahogyan szerettem volna, azt mondom: „de hülye vagyok!” Sajnos fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag bántom magam, de szerencsére időnként a húgom felhívja a figyelmemet arra, hogy nem kéne így beszélnem magammal, magamról. És milyen igaza van! Ha rossz szavakkal illetjük a tetteinket, nem bízunk abban és nem bánunk jól azzal, aki vagyunk, akkor hogyan lehetnénk békében és egyensúlyban belső valónkkal? 

Felhasznált forrás: healthline.com