Minden idők leghíresebb szuperkoncertje, a Live Aid emléke és tanulságai

A Live Aid segélykoncertet 1985. július 13-án tartották a londoni Wembley, illetve a philadelphiai JFK Stadionban. Az ötletgazda az ír Bob Geldof volt, aki egy éhezőkről szóló híradás után megírta a Do They Know It's Christmas? című dalt. Majd ismert, legfőképp brit énekesekkel lemezre vette, és a befolyt összegből élelmiszer-szállítmányokat indított útnak Afrikába. Ezt követően határozta el, hogy szervez egy jótékonysági koncertet is, amelynek bevételéből rendszeresen segíthet a rászorulókon. Ezzel párhuzamosan az USA-ban is indult egy hasonló kezdeményezés. Michael Jackson és Lionel Richie megírták a We Are The World című dalt, amit az amerikai sztárokból összeállt USA For Africa nevű formáció adott elő. A kissé naiv, de kétségkívül fülbemászó dal 1985. március 7-én jelent meg kislemezként. Világszerte hatalmas sikert aratott.

A leghíresebb fellépők

A júliusi két koncerten Londonban és Philadelphiában nagyon sokan szerepeltek az akkori sikeres énekesek és együttesek közül. Nem csak azok, illetve nem mind azok, akik a két „himnuszt” felénekelték. Az eseményt Angliában Károly herceg és Diána hercegné részvételével nyitották meg pontban délben. A Status Quo volt az első fellépő. Színpadra lépett többek között: David Bowie, a U2, a Dire Straits, Sting és Paul McCartney. A londoni koncert legemlékezetesebb fellépője a Queen volt. Sokak szerint Freddie Mercury élete legjobb formáját hozta itt.

Az USA-ban, a JFK Stadionban két órával később, ottani idő szerint reggel kilenckor lépett színpadra az első előadó: Joan Baez. Ezzel a mondattal fordult a fiatalokból álló közönséghez: „Ez a ti Woodstockotok, ami már nagyon rég esedékes volt.” Egyébként Baez egy szál maga is elénekelte a hatalmas tömeg előtt a We Are The World-öt. Még gitárját sem vitte magával, igazán hatásos fellépés volt.

Érdekesség, hogy Phil Collins mindkét helyen szerepelt. Akkor még jártak a szuperszonikus Concorde gépek. Az angol énekes a londoni fellépés után átrepült New Yorkba, onnan pedig helikopterrel vitték Philadelphiába. Sűrű napja volt.

Az amerikai koncert megható pillanata volt, amikor Teddy Pendergrass soulénekes kerekesszékben ülve jelent meg a színpadon. Pendergrass 1982-ben bénult le egy autóbalesetben. Évekig depresszióval küzdött. A Live Aid napjáig sehol sem volt hajlandó fellépni. Félbeszakadt pályája ezen a segélykoncerten kapott új lendületet.

Londonban 72 ezren, Philadelphiában 99 ezren váltottak – meglehetősen drága – belépőjegyet az eseményre. A televíziós közvetítésnek köszönhetően több mint másfél milliárd ember követte az eseményeket. A koncert sugárzása mérföldkőnek számított a nemzetközi műholdas televíziós történetében. És több, a pályája elején járó zenésznek, együttesnek is nagyot lendített a karrierjén a hatalmas nyilvánosság. Az ír U2 tulajdonképpen ekkor vált világhírűvé.

Az adományok sorsa

Sok országban élő telefonvonalakkal tették lehetővé az azonnali adományozást. Igaz, nem nyíltak könnyen a pénztárcák. A nézők élvezték a nagy felhajtást és a hatalmas show-t, amit olyan konferansziék tettek még szórakoztatóbbá, mint például Jack Nicholson. Már javában váltották egymást a zenészek, de az adománytelefonok csak nem akartak megcsörrenni. A csalódott és ideges Geldof egyenesadásban pirított rá a tévénézőkre. Onnantól kezdve ömleni kezdett a pénz.

Becslések szerint több mint százmillió font gyűlt össze. Ugyanakkor leírni is fájdalmas, de egyes források szerint, a hatalmas adomány nagy része egyáltalán nem ott kötött ki, ahová szánták. Sőt, a BBC egyik, tíz évvel ezelőtti riportja arról számolt be, hogy az afrikai országban harcoló lázadókhoz került, akik a pénzen fegyvereket vásároltak a Szovjetuniótól.

Geldof kapott ezért hideget és meleget, de nem ő volt a vétkes. Bár az kétségtelen, hogy jó szándéka és szervezőtehetsége elképesztő naivitással párosult, vagyis nem számolt a korrupcióval. A közvetítés egyik műsorvezetője Andy Kershaw a meghívott fellépőket, magát a sztárparádét is kritizálta. Geldof szemére vetette, hogy egy etióp vagy legalább egy afrikai előadót is meghívhatott volna. Ebben egyébként teljesen igaza volt. Ugyanakkor Kershaw olyan súlyos szavakkal is jellemezte a rendezvényt, mint „sekélyes, önelégült és álszent”. Ezek azonban túl kemény jelzők voltak egy alapvetően segítőszándékkal életre hívott eseményre. Geldof egyébként a mai napig vegyes érzelmekkel tekint vissza a koncertre. Túlnőtt rajta a feladat, saját bevallása szerint a házassága is erre ment rá, az adományok „eltévedése” miatt pedig még ma is sokan hibáztatják. Igaz, egyes elemzők szerint a Live Aid, noha nem számolta föl a szegénységet a térségben, politikai hatása azonban évekig érezhető volt. Vagyis semmiképp nem nevezhető értelmetlennek.

Van-e tanulság ma, közel négy évtizeddel később?

Etiópiát a polgárháborús helyzet és az aszály miatt ma újra éhínség sújtja. A segélyszállítmányok ugyanúgy elakadnak, mint 1985-ben. A világ nagy részén azt sem tudják, hogy mi folyik ott, kiváltképp Tigre tartományban. A hírek kegyetlen etnikai tisztogatásokról szólnak. És már az is beszédes, hogy az egyik legszegényebb és nem kevésbé kaotikus afrikai ország, Szomália jelenti a menekülőknek a menedéket. Európai vagy amerikai magánembereknek még annyi ráhatásunk sincs az eseményekre ma, mint 1985-ben. S a fentiek tanúsága szerint, egyes társadalmi katasztrófákra nem a (pénzügyileg alig ellenőrzött) szuperkoncertek jelentik a megoldást. Mégis – újranézve a naiv lelkesedéssel átitatott régi felvételeket –, nem lehet nem észrevenni, hogy összefogni egy (bármilyen) jó ügyért, mégiscsak jobb és értelmesebb, mint semmit sem tenni vagy elfordítani a fejünket. Bob Geldof és zenésztársai legalább megpróbálták.