Újra együtt szurkolhatunk: a legnagyobb magyar sporttörténeti pillanatok

Magyarország az olimpián

Az idén 65 éve elhunyt Hajós Alfréd, akiről előző számunkban részletes cikket olvashattak, nagy érdeklődéssel figyelné mindkét eseményt. (Az első magyar futballválogatottnak is aktív tagja volt. Az újkori olimpiák kezdetén pedig gyorsúszásban 100 méteren, majd mindössze másfél órával később 1200 méteren is győzött, megszerezve így az első magyar olimpiai aranyérmeket 1896-ban Athénban). Valódi polihisztor volt tehát, de még ő sem sejthette, mekkora sikersorozatot indított el.

Az 1896-os athéni játékok óta szinte az összes olimpián volt magyar résztvevő (két kivétellel: 1920-ban az első világháború veszteseiként nem kaptunk meghívót, így a korábban elnyert rendezés jogát is elveszítettük, 1984-ben pedig a Szovjetúnió bojkottja miatt nem utaztunk el Los Angelesbe), és máig összesen 175 aranyérmet szereztek sportolóink. Ezzel nyolcadikok vagyunk az összesített éremtáblázaton, ami egy viszonylag kis népességű országtól kiemelkedő eredmény, többek között olyan államokat előzünk meg a listán, mint Svédország vagy Ausztrália. A legsikeresebben Helsinkiben szerepeltünk: 1952-ben tizenhat aranyérmet hoztak haza olyan, azóta is méltán híres olimpikonjaink, mint Keleti Ágnes, Papp László, Székely Éva és az Aranycsapat.

Az ötkarikás játékok magyar vonatkozású sikerei viszont nemcsak számokban, de a rádió vagy televízió előtt követett, már-már történelmi pillanatokban is mérhetők, amelyeket az egész ország egy emberként élt át. Az 1956-os, melbourne-i vérfürdőként elhíresült Magyarország–Szovjetúnió mérkőzésr december 6-án, alig egy hónappal a forradalom leverése után játszották le. Zádor Ervin felrepedt, vérző szemöldöke több volt egyszerű sportsérülésnél, hiszen az egész világ számára az erőszakkal levert forradalmat és a mérkőzés napján is javában zajló megtorlásokat jelentette. A találkozót 4:0-ra megnyertük, ami bár sovány vigasz volt, a sportba vetett hitünket mégis megerősítette, hiszen ha a csatatéren nem is, a pályán ország-világ szeme előtt legyőztük az elnyomó nagyhatalmat.

Sőt, olimpiai bajnokaink az egész világot is. Szinte mindegy, hogy televízión nézzük vagy a helyszínen: amikor sportolóink érmet szereznek, könnyen érezhetjük úgy, hogy egy egész ország lép fel a dobogóra. Az áldozat és a teljesítmény az övék, de a dicsőség mintha kicsit a miénk is lenne. Talán ezért is izgulunk annyira szurkolás közben. Mert mintha mi is ott lennénk a medencében, amikor Egerszegi Krisztina mindössze tizennégy évesen, az olimpiai csapat legfiatalabb tagjaként nyer aranyérmet 200 méteres hátúszásban, és válik egy ország kedvencévé (1988, Szöul). Mert a mi karunk is megfeszül a tévé előtt, ahogy Csollány Szilveszter hosszú másodpercekig tartja magát Krisztus-függésben teljesen mozdulatlanul, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne (2000, Sydney). Legszívesebben mi is vízbe ugranánk Kemény Dénessel együtt, amikor a magyar vízilabda-válogatott három egymást követő olimpián is a dobogó tetejére áll (2000, Sydney, 2004, Athén, 2008, Peking). Mert mi is a nyakunkban érezzük a számtalan aranyérem súlyát, amelyeket négyévente szinte rendeltetésszerűen akasztanak Kovács Katalin és kajak-kenus társai nyakába (2004, Athén, 2008, Peking, 2012, London). Mert együtt örülünk Szilágyi Áronnal, amikor a győzelmet jelentő asszó után eldobja a sisakot, együtt vigasztalnánk meg Imre Gézát az elvesztett döntő után, és mindannyian tátott szájjal nézzük, ahogy Hosszú Katinka egyetlen ellenfelét, a világcsúcsot jelző sárga vonalat is másfél testhosszal előzi meg (2016, Rio de Janeiro).

Kép

Kép: Profimédia - Red Dot

Sajnos szurkolóként nem lehetünk jelen Tokióban, a vírushelyzet miatt Japán ugyanis érthető módon nem enged a területére külföldieket. Mégis, ha az idén nyáron a nappalinkban vagy egy vendéglátóhely teraszán felcsendül a magyar himnusz, újra és újra átélhetjük azt a felemelő érzést, hogy egy nemzethez tartozunk.

A közelmúlt magyar futballsikerei

Az összetartozás semmihez sem hasonlítható örömét érezhették azok a szurkolók is, akik 2016 júniusában részesei lehettek az autóforgalmat is megbénító körúti népünnepélynek Budapesten. Akkor az egész ország egy emberként ünnepelte meg, hogy labdarúgó-válogatottunk már a legelső mérkőzésén győzni tudott az Európa-bajnokságon. A spontán utcai fesztivál akkor érthető igazán, ha tisztában vagyunk vele, hogy milyen hosszú sikertelenségi sorozat szakadt meg azon a nyáron: a világon, de talán hazánkban is legnépszerűbb sportágban ekkor már harminc éve nem szerepeltünk jelentősebb világversenyen.

Az elmúlt időszak futballba fektetett anyagi és szakmai erőfeszítései már a 2016-os tornát megelőző selejtezősorozaton megtérülni látszottak. A Dárdai Pál, később pedig Bernd Storck irányította nemzeti csapat játékának köszönhetően egyre több szurkoló kezdte követni a mérkőzéseket, mert látták, hogy bárki ellen is játszik a válogatott, a végső sípszó után nem kell szégyenkezniük. Amikor pedig az Európa-bajnokságon minden elvárást felülmúlva, veretlenül csoportelsők lettünk, következhetett az újabb körúti őrület.

Sokan remélték, hogy az akkori siker nem egy kivételes, kiugró eredmény lesz, hanem egy felfelé ívelő pálya első állomása, és azóta szerencsére az utóbbi látszik beigazolódni. Bár a világbajnoki selejtező túl nagy falatnak bizonyult válogatottunk számára, és egy kisebb generációváltás is lezajlott a csapatnál, ami sosem könnyű időszak, a Ferencváros szereplése az Európa Ligában és a Bajnokok Ligájában, illetve a nemzeti csapat újabb Európa-bajnoki részvétele egyaránt biztató jelek. Egyre több a színvonalas bajnokságokon rendszeresen szereplő játékosunk, ráadásul rég volt olyan kiemelkedően tehetséges világ­sztárjelöltünk, mint Szoboszlai Dominik, aki a legmagasabb szinten is képes mérkőzéseket eldönteni egy-egy zseniális villanással. Örömteli lenne, ha ő jelentené a példaképet a jövő magyar tehetségei számára: lezsernek tűnő magabiztossága hátterében ugyanis áldozatosan, profi hozzáállással végzett kőkemény munka áll. Az idei torna más szempontból is különleges lesz, hiszen az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) nem egyetlen országnak, hanem tizenegy (külön nemzetekhez tartozó) városnak ítélte oda a rendezés jogát. Nem titkolt céljuk volt ezzel, hogy az esetlegesen kijutó rendező országok mérkőzésein minél több hazai szurkoló biztathassa hazája válogatottját. A budapesti Puskás Aréna is sikerrel pályázott, három csoportmérkőzést és egy nyolcaddöntőt rendeznek majd a magyar fővárosban. Az már biztos, hogy két mérkőzésen, Franciaország és Portugália ellen is hazai pályán játszhat a magyar csapat, ami a szurkolóknak óriási élményt, a játékosoknak pedig extra motivációt fog jelenteni.

A továbbjutásra valószínűleg kevesebb esélyünk van idén nyáron, mint öt éve Franciaországban. Úgynevezett halálcsoportba kerültünk, hiszen a címvédő Portugália, a háromszoros Európa-bajnok Németország, valamint a jelenlegi világbajnok Franciaország ellen finoman szólva sem lesz egyszerű pontokat gyűjtenünk. Az utóbbi évtizedeket tekintve viszont már az is komoly sikernek számít, hogy sorozatban másodszor is kijutottunk, illetve hogy hazánk a rendezésben is jelentős szerepet vállalhat. Az egészen biztos, hogy a foggal-körömmel küzdő válogatottunk meg fogja nehezíteni a sztárcsapatok dolgát. És ki tudja, hátha nem a papírforma szerint alakulnak a mérkőzések. 2016 óta tudjuk, hogy már egy aprócska győzelem is elég lehet ahhoz, hogy egész Magyarország önfeledt ünneplésbe kezdjen. 

A cikk a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült.