Katonai kiképzés és csigagyűjtés – Herman Ottó életútja

Csaták zajában 

Herman Ottó 1835-ben a felvidéki Breznóbányán látta meg a napvilágot négy nővérét követően első fiúként egy német ajkú, szász evangélikus családban. Később születtek még testvérei, a szülők nyolc gyermeket neveltek. Eredetileg Carl Otto Hermann néven anyakönyvezték, magyarul csak kisdiák korában tanult meg, ám később már büszkén vallotta magát magyarnak, és ebben a szellemben változtatta nevét Herman Ottóra. Édesapja, Carl Hermann bányafelügyelőségi sebészorvos volt, maga is a természet szerelmese, amatőr madármegfigyelő, gyűjtő, aki fiát is bevezette az erdők világának rejtelmeibe, és egészen fiatalon megtanította a preparátori munkára.

Nem csoda, hogy a kis Ottó is minden idejében az erdőben lógott, gyűjtött mindent, ami a keze ügyébe került.

Egy alkalommal meg is fázott, a betegség a fülére ment, egyre gyengülő hallása egész életét megnehezítette. A család 1847-ben a Miskolc melletti bányatelepre, Alsóhámorba költözött, Ottó a miskolci evangélikus iskolának lett a diákja. A lélekben magyar apa és fia 1848-49-ben lelkes híve lett a szabadságharcnak és Kossuth Lajosnak, Ottó otthonról elszökve alig tizenhárom évesen még honvédnek is be akart állni, de hazaküldték. Tanulmányait rövidesen abbahagyta és lakatossegédként, majd a korompai gépgyár munkásaként dolgozott. Végül apjával úgy döntöttek, hogy mérnöknek tanul. 1853-ban Bécsbe ment, ám mivel apja a következő évben meghalt, ez anyagi okokból meghiúsult. 
Három évig géplakatosként dolgozott a császárvárosban, közben azonban minden szabad idejét a Természetrajzi Múzeumban töltötte. Ott egy rovartannal foglalkozó svájci tudós vette pártfogásába, felismerve tehetségét és kiváló rajzkészségét. Ottó később is maga készítette a művészi értékű rajzokat, ábrákat állat- és növénytani írásaihoz. 1857-ben sorozásra hívták, ám nem jelent meg. Ekkor a katonai hatóságok előállították, és büntetésből 12 esztendei katonai szolgálatra kötelezték.

Két évig Zólyomban volt kiképzésen, majd Dalmáciába került, ahol szabad perceit a táj, a természet megfigyelésével, csigák, kagylók és más kincsek gyűjtésével töltötte.

Fegyelmezett katona révén hamar őrmester, és mivel szépen írt, írnok lett, egyik felettese jóindulatának köszönhetően pedig 1861-ben sikerült leszerelnie. 
A következő két évet otthon, Alsóhámorban töltötte, ám mint a szabadság lelkes híve, rövidesen Itáliába ment és Milánó környékén beállt egy Itália egységéért az osztrák uralom ellen küzdő szabadcsapatba. 1863-ban, a cári uralom elleni sokadik lengyel felkelés idején az ottani hadfiak közé szegődött, a bukás után azonban reményeiben csalódottan hazatért. Kőszegen lett fényképész, rövidesen pedig Brassai Sámuel hívására Kolozsvárra költözött, ahol az Erdélyi Múzeum Egyesület természetrajzi gyűjteményénél lett preparátor. Ekkor jelentek meg első természetrajzi írásai, mivel pedig Brassaival egy idő után összekülönbözött, újságíróként, publicistaként a „Magyar Polgár” című lapnak dolgozott. Élete eseményei 1872-ben gyorsultak fel. Bár Afrikába vágyott, végül csak Pestig jutott el, ám itt egy idő után sikerült biztos megélhetéshez jutnia. Trefort miniszter kinevezte a Természetrajzi Múzeum segédőrévé, ettől kezdve fő hivatásává lett a zoológiai megfigyelő- és gyűjtőmunka, de foglalkoztatta a természetben élő emberek, halászok, vadászok, pásztorok néprajza és nyelvi kultúrája is. A következő évtizedekben az egész Kárpát-medencét bejárta, szak- és ismeretterjesztő írásokban és könyvekben dolgozta fel hazánk állatvilágát. 

Kép

Kép: Wikipédia

Tudósi életpálya diploma nélkül 

Első komolyabb tanulmánya egy ritka és értékes madár, a kabasólyom bemutatása volt, de szép tanulmányt írt a pókok hálószövő művészetéről is. Bár diplomája nem volt, és ezt néha fájlalta is, már ismert és elismert tudósnak és írónak számított, akit külföldi szakemberek is számontartottak. Zömében magyarul, néha németül is írt, azt vallotta, hogy honfitársait kell a természet ismeretére és szeretetére nevelnie. Amikor egy alkalommal Carl Brehm, a legendás kézikönyvsorozat, „Az állatok világa” (közismerten „A nagy Brehm”) Pestre látogató szerzője rákérdezett, hogy miért magyarul ír, öntudatosan azt felelte: „Többet akarunk tudni a németeknél. Mi tudniillik mindent tudunk, amit a németek írnak, s azon kívül még azt is, amit magyarul írunk, s amiről a németeknek fogalmuk sincsen.” Sorra születtek Herman nagy művei: monográfiák a hazai pókfajokról, halakról, a halászat és a pásztorélet kultúrájáról, 1904-ben pedig kiadta saját rajzaival legismertebb munkáját, „A madarak hasznáról és káráról” című ornitológiai szintézist. A maga idejében négy, az utóbbi fél évszázadban pedig három hazai, valamint német és angol kiadásokat is megélt. Számos külföldi utazást is tett: járt Norvégiától Itáliáig szerte Európában. Olasz útjai során nem mulasztotta el meglátogatni a „turini remetét”, politikai-szellemi példaképét, Kossuth Lajost sem. Amikor Kossuth hamvait hazahozták, az ünnepélyes újratemetés alkalmából ő mondta az egyik gyászbeszédet. Idővel negyvennyolcas szellemiségének megfelelően ország­gyűlési képviselőséget is vállalt. Egy ciklusban, 1879-től Szeged, a kilencvenes évek elején pedig Miskolc függetlenségi párti – a kibontakozó szociáldemokrata eszmékkel óvatosan rokonszenvező – képviselője volt.

A Tisztelt Házban leginkább azt képviselte, hogy a természet megóvása és a vele való együttélés harmóniája a társadalmi, emberi boldogulásnak is fontos eszköze. 

Széles körű érdeklődését és hatalmas aktivitását mutatta, hogy tárt fel barlangot, bejárt erdőket, mezőket, gyűjtött ritka ásványokat, amatőr ősrégészként pedig ő azonosította elsőként a neolitikum idején élt ember Bükkben előkerült eszközeit, szerszámait. A hazai tudományos közélet aktív részese volt. Így az 1880-as években alapítója volt az Állatvédő Egyesületnek, később a Magyar Ornitológiai Központnak, kezdettől aktív tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak. 1895-ben ő rendezte a nagy visszhangot kiváltó halászati kiállítást, a következő esztendőben pedig a milleniumi rendezvények keretében a hazai állatvilágot bemutató, igen sikeres természetrajzi tárlatot.

Hosszú legényélet után csak 1895-ben nősült. Borosnyai Kamilla lett a felesége, aki ismert írónő volt. Együtt valósították meg Ottó régi álmát, amikor a világtól való elvonulás szándékával kis házat vettek Lillafüred határában, amely ma is megvan, mint Herman Ottó Emlékház.

A hosszú hajú, prófétaszakállú tudós öregkorát drámaian romló hallása keserítette. Így történt, hogy mivel már alig hallott, bizonytalanul közlekedett, 1910-ben a Nagykörúton elgázolta egy villamos. Ekkor egy könnyű agyvérzést leszámítva még felépült, ám 1914 végén újabb baleset érte. Egy lovaskocsi gázolta el. Túlélte, de több csontja eltört, a kényszerű fekvés miatt felfekvéses tüdőgyulladást kapott, és 1914 decemberében meghalt. Díszsírhelyen, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, ahonnan sok évtizeddel később, 1965-ben Miskolc város kezdeményezésére, végakaratának megfelelően igazi pátriájába, az erdőkkel körülölelt diósgyőri temetőbe helyezték át földi maradványait. Közterületek, emlékművek, a nevét viselő tudományos díj és a miskolci múzeum neve is őrzi emlékét. Ám ezeknél is beszédesebben művei, amelyek azóta is nemzedékeket tanítanak az állatvilág megbecsülésére. A legméltóbban pedig annak a csodálatos, a városi ember szeme elől némileg elrejtőző, páratlanul gazdag madárvilágnak a létezése emlékeztet alakjára, amelynek megóvására és megbecsülésére akart tanítani minket egész életében. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>