„Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk” – A tollforgató hadvezér, Zrínyi Miklós életútja

Családja, a Zrínyiek ekkor már két évszázada álltak hadban a Balkánon előnyomuló, Magyarország déli határait fenyegető törökkel, a fegyverforgatás a velencei felmenőkkel bíró dalmáciai patrícius De Brebirio családnak öröksége volt. A vele összefonódott horvát Subic nemzetséggel a 14. században emelkedtek a magyar főurak sorába, miután Nagy Lajos királytól hűbérül nyerték a nekik új nevet adó dalmáciai Zrin várát. Idővel a család eredeti birtokai a török kezére jutottak, helyette Miklós dédapja, a szigetvári hős szerzett új vagyont, címet, rangot, földeket Szlavóniában, a Dráva- és Muraközben, Zala és Somogy megyében, utódait a török dúlta ország leggazdagabb, legtekintélyesebb, Habsburg-hű családjai közé emelve.

Egy költő és hadvezér gyermekkora

Ennek a családnak a tagjaként látta meg a Drávaközben, Csáktornyán a napvilágot a költő Zrínyi Miklós. Nagyapja is a végek bajnoka volt, apja, a Pázmány Péter hatására a katolikus egyházba visszatérő György maga is törökverő vitéz, akinek Széchy Magdolnával kötött házasságából két fiú született, Miklós és a Wesselényi-féle összeesküvés idején vérpadra jutott Péter (Zrínyi Ilona apja, II. Rákóczi Ferenc fejedelem nagyapja.) A fiúk már röviddel Péter születése után elveszítették édesanyjukat, 1626-ban pedig apjuk is távozott az élők sorából.

A főúri gyermekek neveltetéséről így a császár által kirendelt gyámok gondoskodtak, közöttük Pázmány Péter, Esztergom érseke, aki íróként, politikusként, lelki vezetőként és öntudatos magyarként is nagy hatással volt az ifjú grófokra. 

Miklós 1630-tól Graz, Bécs, Nagyszombat jezsuita kollégiumaiban tanult, ahol kiemelkedő műveltséget szerzett, sokat olvasott, már ekkor hat nyelven beszélt, idővel komoly könyvtárat gyűjtött. 1636-ban bejárta Olaszországot, ahová rokoni szálak is kötötték, 1637-ben pedig hazatérve átvette öröksége irányítását. Rendbe szedte birtokai gazdálkodását, virágzó kereskedelmi kapcsolatokat épített ki az Adria felé. Csáktornyán főúri udvart teremtett, baráti kapcsolatba került Nyugat-Magyarország más főúri családjaival, közben pedig átvette a Balaton és az Adria közötti régió török elleni védelmét. 1646-ban feleségül vette Draskovich Eusebiát, szerelmes versei Violáját, aki azonban hamarosan, gyermektelenül meghalt. Idővel újra nősült, Lőbl Mária Zsófiát vette el, leányukból apáca lett, a fiú pedig, Ádám, gyermektelen ifjúként 1691-ben esett el a török elleni győztes szalánkeméni csatában. 

Kép

Katona, politikus, poéta 

Az 1640-es évek derekától Zrínyi a politikai és hadi események sűrűjébe került. Bár esze és szíve szerint a török ellen harcolt volna, császári oldalon részt kellett vennie a harmincéves háború küzdelmeiben Sziléziában, majd I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellenében. Keserű tapasztalata volt, hogy magyar magyar ellen támad, Bécs nem törődik a török elleni harc ügyével. A végeken folyó küzdelem hadtudományi művek írására serkentette, ezek arról tanúskodnak, hogy a magyar harcmodor, hadviselés felett eljárt az idő, elérkezett a zsoldos tömeghadseregek kora. A Habsburgokkal szembeni növekvő bizalmatlanságát az sem csökkentette, hogy 1646-ban tábornok, egy évre rá horvát bán, a déli végek védelmének irányítója lett.

A következő évtizedben állandó portyázásokkal zaklatta a törököt, folyamatos vitában állt a békét minden áron őrizni akaró bécsi udvarral, a magatehetetlen császári generálisokkal.

Igyekezett a Habsburg-politikával elégedetlen főurak között politikai szövet­sé­gesekre lelni, megszerezni a magyar­országi hadak feletti főparancsnokságot, már-már Erdély jogara alatt születő új, független Magyarországról álmodott. A politikus és hadvezér Zrínyi költő, író is volt, nyelvi leleményében Pázmány Péter tanítványa. Írói szenvedély, hírnév utáni vágy is ösztönözte, de a tollforgatást mindig a kardforgatás után helyezte: „nem írom pennával, fekete téntával, de szablyám élivel, ellenség vérivel az én örök híremet.” Legjelentősebb szépírói alkotása az 1646-ra elkészült, dédapja harcának emléket állító eposz, a Szigeti veszedelem volt, amelyben a végvári harcok ars poeticáját így fogalmazta meg: „Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk, egész ez világnak evvel példát hagyjunk, ma mi tisztességet nevünkre szállítunk, mai nap szépíti minden elmúlt dolgunk.” Főleg fiatal éveiben írt lírai költeményeket, epigrammákat, szerelmes verseket is. Az utóbbiak címzettje a versekben Violának nevezett első felesége volt, máskor pedig mitológiai vagy bibliai témákat, a magyar múlt emlékeit énekelte meg az európai barokk verselés modorában. Mint nem csupán a harcmezőn forgolódó, de a stratégiában is képzett hadfinak, több hadtudományi értekezés került ki az 1650-es években a keze alól. Ilyen volt a Tábori kis tracta, egy befejezetlenül maradt katonai kézikönyv, amelyben a hadsereg szervezésének titkaiba kívánta beavatni olvasóit, a Vitéz hadnagy pedig nem volt más, mint hadi elmélkedéseinek, gondolatainak laza szerkezetű gyűjteménye. A politikus és államférfi nyilatkozott meg a Mátyás király életéről való elmélkedésekben, utolsó nagy műve, az 1660-ban keletkezett Az török áfium ellen való orvosság pedig a török kiűzéséről és a magyar jövőről való, széles látókörű program és vízió. 

Hadisiker és vadásztragédia 

Zrínyi írói működésének 1661-ben a történelem szabott gátat. Új, nagy török támadás volt készülőben, ezt megelőzendő ő maga is hadba készülődött. 1663-ban a török Bécs felé támadott, elesett Érsekújvár. Szorongatott helyzetében a bécsi haditanács rövid időre a magyar hadak fővezérévé nevezte ki Zrínyit, a fenyegetés elmúltával azonban azonnal le is váltotta. Csak arra kapott lehetőséget, hogy 1663-64 telén sikeres támadást vezessen a mellékhadszíntérnek számító Dráva mentén egészen a stratégiai fontosságú eszéki hídig. Kanizsa visszavételét azonban a császári hadvezérek tehetetlensége meggátolta, a győztes szentgotthárdi csata után pedig Montecuccoli tábornagy tétlenül szemlélte az időközben török területen felépített Zrínyi-Újvár vesztét.

Kép

Az udvar a bán és a többi magyar főúr megkérdezése nélkül megalázó, a hadi sikereket semmivé tévő békét kötött 1664 őszén Vasváron a Portával. Pedig Zrínyi híre, dicsősége ekkor már egész Európát lázba hozta.

Elismerésekkel, kitüntetésekkel halmozta el a pápa, a francia király, a német fejedelmek, a császár pedig, bár egyre kevésbé bízott benne, hogy haragját csillapítsa, az Aranygyapjas Rend lovagjává tette.

A csalódott Zrínyi a békekötés után birtokára tért vissza Csáktornyára. Innen indult főúri szokás szerint vadászatra 1664. november 18-án a közeli kursenaci erdőbe, ahol vadászbaleset érte. Sebzett vadkan rontott rá, agyarával olyan súlyos sebet ejtve a nyakán, hogy Zrínyi Miklós elvérzett, meghalt. Hamarosan már azt is rebesgették, hogy nem a vadkan, hanem a bécsi udvar bérgyilkosa végzett vele, ám ez az állítás bizonyíthatatlan szóbeszéd maradt. Ami tény, hogy személyében kiváló katona, hazafi és tollforgató veszett oda. 

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>> 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>