Hogyan ne hajszoljuk a tökéletes életet?

Hajsza a tökéletességért 

A hibátlan és tökéletes teljesítmény kergetése a biztonság, a kontroll, a megelégedettség és a boldogság illúziójával kecsegtet, valójában azonban pont azokat a dolgokat rabolja el tőlünk, amiket a könyörtelen mércék teljesítése által megtapasztalni szeretnénk. A háttérben szinte minden esetben megbújik a megfelelési vágy és a szorongás, hogy önmagunkban önmagunkért nem vagyunk elég jók és szerethetők. Elkezdjük kívülről figyelni és monitorozni magunkat, ám a külső szemlélő perspektívája megakadályozza, hogy megéljük a pillanatot és kapcsolatban maradjunk önmagunkkal, az érzéseinkkel és a szükségleteinkkel.

Úgy hisszük, minden helyzetben a legjobb formánkat kell nyújtanunk, és ezért a célért feláldozzuk a magánéletünket, a hobbinkat és az egészségünket.

Egy darabig úgy tűnik, sikerrel jártunk, hisz a kontroll nálunk van, mindent kézben tartunk, ám egy idő után arra ébredünk, hogy a tökéletességért folytatott hajsza átvette az irányítást az életünk felett. Folyamatosan nyomás alatt érezzük magunkat, rossz a hangulatunk, bűntudatunk van, hullafáradtak és frusztráltak vagyunk, végül már felkelni sincs kedvünk. Mégis mit tehetnénk, hogy levethessük a szupernő köpenyét és csak úgy egyszerűen megengedjük magunknak a hibázás lehetőségét, és elfogadjuk, hogy nem kell a nap minden pillanatában, az összes szerepünkben és feladatunkban kifogástalan teljesítményt nyújtanunk? 

A megoldás felé 

1. Döntsd el, mi az, ami valójában fontos neked! 
Érdemes megfogalmazni, hogy mik azok az értékek és célok, amik a legfontosabbak számunkra. Hogy szeretnénk élni? Mi az, ami tényleg lelkesedéssel tölt el bennünket? Ebben hatékonyan tud segíteni az „életem tortája” című gyakorlat, amelynek során egy kördiagramot rajzolunk, amit annyi részre osztunk, amennyi tevékenységgel kitöltjük a napjainkat. Természetesen az elfoglaltságokat lehet csoportosítani (pl. gyereknevelés, párkapcsolat, házimunka, munka, hobbi stb.). A torta szeletei különböző méretűek aszerint, hogy mennyi időt töltünk egy-egy tennivalóval. Javasolt azt is végiggondolni, hogy az adott terület inkább feltölt, vagy elvesz az energiatartalékainkból. Ezután készítsük el az „ideális életem tortáját”. Mivel töltenénk az időnket, ha azt tehetnénk, amit akarunk, és úgy élhetnénk, ahogy szeretnénk? Miként lehet a két ábrát némileg közelíteni egymáshoz?

2. Határozd meg a siker definícióját!
Sok kliensem számol be arról, hogy szeretné ugyanazt a magabiztosságot és önbizalmat átélni, ami gyerekként a sajátja volt. Ebben segíthet, ha megalkotjuk a saját siker­definícióinkat. Mi az, amivel már elégedett vagy? Mit jelent a siker számodra? Kisiskolásként egyértelmű volt, hogy mi a siker mércéje, és többnyire az is világos volt, hogy hogyan lehet teljesíteni.

Az élet azonban nem ilyen. A feladatok komplexek, és a siker fogalma számos feladat tekintetében megfoghatatlannak tűnik. Nincs azonnali visszacsatolás, a bizonytalanság és az információhiány pedig a szorongás növekedésével jár együtt.

Vannak, akik úgy próbálnak ezzel megküzdeni, hogy szinte elérhetetlen célokat tűznek ki maguk elé („Muszáj mindig mindenben kiválóan teljesítenem!”), amelyeknek a végrehajtása túl sok időt és energiát emészt fel, így nem marad idejük a valóban fontos dolgokra. Mások viszont annyira félnek attól, hogy teljesítményük nem üti meg a mércét, hogy megtorpannak és hozzá sem kezdenek a feladathoz. Ők általában azt tanulták meg gyermekkorukban, hogy a siker csak a képességeiken és a tulajdonságaikon múlik. Minek kockáztatnák a kudarcot, ha azzal csak lejáratják magukat, mert esetleg fény derül arra, hogy nem is olyan okosak és ügyesek, mint amilyennek hiszik őket.

3. Lehet hibázni!
A családokkal való munka során gyakran tapasztalom, hogy a tökéletességre törekvés miként lopja el a színt a hétköznapokból. A hibázás terhe talán a szülői szerepben a legnyomasztóbb, és nem segítik a feldolgozást a szülők felelősségét hangsúlyozó pszichológiai elméletek sem. Jó, ha tudjuk: nincs tökéletes szülő, olykor mindnyájan hibázunk (a szakemberek is). A folyamatos aggodalom és bűntudat miatt elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, és nehezünkre esik, hogy ráhangolódjunk a gyermekünk szükségleteire és odafigyeljünk rá. Önmarcangolás helyett, érdemes a hibáinkra egy tanulási folyamat részeként tekinteni. Gondoljuk át, hogy mi történt, hol volt az a pont, ahol félrecsúsztak a dolgok, milyen érzések, emlékek jöttek fel bennünk, amik megakadályozták, hogy jól reagáljunk. A tudatosítás az első lépés a megoldás felé vezető úton. Olykor a megértés és felismerés önmagában nem elegendő, lehetséges, hogy szükségünk van arra is, hogy a feltoluló emlékeinkkel, érzéseinkkel, és saját gyermekkori mintáinkkal szakember segítségével dolgozzunk. Az, ahogy a hiányosságainkra tekintünk mintát ad a gyermekeinknek is. A hibáink őszinte felvállalása, a bocsánatkérés, a jóvátétel és a kapcsolat helyreállítása az tanítják nekik, hogy a világ nem dől össze, ha elrontunk valamit. Sőt közösen azt is megtapasztalhatjuk, hogy a konfliktusok megoldásán és a helyreállításon keresztül a kapcsolataink megerősödhetnek. A valódi emberek nem tökéletesek, mindnyájunknak vannak erősségei és gyengeségei.

4. Hallgass azokra, akik szeretnek és ismernek!
Azok, akik úgy hiszik, tökéletesnek kell lenniük, gyakran számolnak be arról, hogy a szüleik sosem bátorították vagy erősítették meg őket, hibázás esetén pedig szeretetmegvonással vagy megszégyenítéssel büntettek. Azt tanulták meg, hogy csak akkor érdemesek a figyelemre, az elfogadásra és a szeretetre, ha a teljesítményük tökéletes. Lehetséges, hogy gyerekként olyan dolgokért kellett felelősséget vállalniuk, ami egyáltalán nem az ő feladatuk lett volna. A gyógyulás útján sokat segíthet, ha olyan személyekkel alakítunk ki kapcsolatokat, akik támogatnak, akik előtt őszintén beszélhetünk az érzéseinkről, a gyengeségünkről és a fájdalmunkról. Fogadjuk el a segítségüket annak végigondolásában, hogy mit jelent a kiegyensúlyozott élet, és mi az a teljesítmény, ami már elegendő!

5. Hagyj fel az önostorozással!
Az önmagunkkal szemben támasztott teljesíthetetlen elvárások mögött gyakran téves elképzelések húzódnak meg saját magunkkal és a kudarccal kapcsolatban. Azt gondoljuk, hogy ha a hibáink napvilágra kerülnének, mindenki elítélne minket, és bebizonyosodna, hogy mindenkinél rosszabbak és alkalmatlanabbak vagyunk. Az önmagunk ellen irányuló harag és elégedetlenség helyett forduljunk együttérzéssel önmagunk felé! Kristin Neff amerikai pszichológus kutatásai szerint a hibáik iránt együttérzést mutató emberek jobban érzik magukat azoknál, akik folyton ítélkeznek önmaguk felett. Elképzelése szerint a helyes önszeretetnek (self-compassion) három összetevője van. Az önmagunkkal való kedvesség a hibáinkkal kapcsolatos megértő hozzáállást jelenti.

Képzeljük el, hogy miként reagálnánk, ha a barátunk vagy házastársunk mesélne nekünk egy kudarcáról, majd próbáljunk magunk felé is hasonló megértéssel fordulni!

A másokkal való közösségérzés során felismerjük, hogy nem vagyunk egyedül, mások is hasonló tapasztalatokon és élményeken mennek keresztül, ez pedig összekapcsol bennünket a többi emberrel. A harmadik összetevő a tudatos jelenlét, amikor nem ítélkezéssel szemléljük az az éppen aktuális tapasztalatainkat, hanem nyitottak maradunk önmagunkra és elfogadással tekintünk az érzéseinkre, gondolatainkra és teljesítményünkre. 

Források:
Szondy Máté: Hogyan tudnék továbblépni? A bosszú és a megbocsátás pszichológiája Henry Cloud, John Townsend, Dave Carden, Earl Henslin: Családfánk titkai. Hogyan változtassunk káros családi mintáinkon? Jeffrey E. Young és Janet S. Klosko: Fedezd fel újra az életed!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>