Ez az én tragédiám: irreálisan félek a kutyáktól, pedig látszólag semmi okom rá

Hányszor kereszteztem már szabálytalanul az úttestet, hogy a túloldali járdán folytassam utam, csak azért, hogy ne jöjjön el mellettem egy boldog, pórázon sétáltatott eb! Hányszor magyaráztam már a barátaimnak, hogy ez nem méretfüggő, számomra egy csivava csak egy hajszálnyival kevésbé félelmetes, mint egy dobermann. Nagyon sokan próbáltak már meggyőzni, hogy ne féljek, de ahogy ez a félelmekkel általában lenni szokott, a jószándékú tanácsok nem segítettek. A megértés vágyától vezérelt gazdik számtalanszor feltették már a bűvös kérdést: „Jaj, szegény, megharapott egy kutya gyerekkorodban, azért félsz ennyire?”

Most biztos az olvasó is várja már azt a történetet, ami után teljesen el tudja fogadni ezt a félelmemet, és meg is ért engem, mert: össze kellett varrni, rohammentő szállított kórházba, és örök nyoma maradt egy kutya és a köztem kialakult incidensnek. De nincs ilyen történetem.

Mindössze egy dobogókői kirándulás emlékét őrzöm, amikor hatéves voltam, és a csoportunkkal tartó, nálam magasabb fekete kutya egyszer csak úgy döntött, utánam ered. Én futottam, menekültem előle, ahogy csak kis testem bírta, mígnem egyszer csak egy hatalmas szikla állta utam. Oldalt sűrű bokrok, nem volt más választásom, megfordultam hát – és ott ugatott velem szemben a „vérszomjas” kutya. Teljesen biztos voltam a megsemmisülésemben, el is búcsúztam életem addigi hat és fél évétől, amikor apám az eb háta mögül érkezve elkergette egy bunkósbottá avanzsált faággal a szegény jószágot, aki – amint ezt azóta sok kutyaszerető barátomtól meghallgattam – biztos csak játszani akart. Hát igen, ez az én nagy tragédiám: a kutyák sajnos nem érzik, hogy én egyáltalán nem szeretnék velük játszani. Évekkel később tudtam csak visszaidézni még valami érdekességet ebben a kirándulásban: azt, hogy én tulajdonképpen végig a kutyát figyeltem, folyamatosan szemmel tartottam, hol jár, és tisztes távolságot tart-e tőlem. Ez sok mindent megmagyaráz, és talán megoldja a rejtélyt, miért erősebb az én félelmem még azokénál is, akiket egyszer-kétszer tényleg megkapott, netán megharapott egy eb. A szüleim nem félnek az állatoktól, így az ki van zárva, hogy egy-egy óvatlan kézszorítással átörökítették rám szorongásukat. Viszont ezekből a jelekből az körvonalazódik, mégis történhetett velem valami, amire sajnos nem emlékszem. Valami elementáris ijedtség, ami ma is jelentkezik, ha a lépcsőházban váratlanul szemben találom magam a kis pumival, mert olyankor szinte megugrok.

Hát mennyire indokolatlan ez kívülről nézve? És mennyire nevetséges? Egy 34 éves, más tekintetben bátor, erős nő szinte minden alkalommal kapitulál, ha meglát egy édes, barátságos kutyust.

Higgyétek el, nem szeretem, hogy így működöm, hogy a testem előbb reagál, mint én, de sajnos mivel a kiváltó esetre nem emlékszem, így a gyógyulás is hosszadalmas és nagy munkát igénylő feladatnak ígérkezik. 
Most, amikor a húgom örökbe fogadott egy kutyát, úgy érzem elérkezett az ideje, hogy legalább vele, Barkával jóban legyünk. A sors különleges kegye, hogy ez a jószág nem ugat, nagyon szelíd, és nem közelít felém magától. Szegény húgom már amúgy is sokat szenvedett miattam: egész gyerekkorában kutyát kért a Jézuskától, a nyuszitól, a Mikulástól és szüleinktől is az összes születésnapjára. Végső kétségbeesésében még azzal is bepróbálkozott, hogy szenteste beállított a lakásba egy kiskutyával. Egy barátnője pénzéből vette, kölyökkutya volt, pont olyan, amilyet szeretett volna. Gondolta, ha most nem mondanak igent, akkor soha. Hát nem mondtak, miattam. Most, 30 évesen végre megkapta, megadta magának, amire mindig is vágyott. 

De nemcsak miatta kell végre fejlődnöm ebben az ügyben. Senki nem is sejtheti, milyen mértékben hat ki az ember életére akár egy ilyen félelem is. Szinte már-már fogyatékosnak érezem miatta magam. Munkaidőben és szabadidőben se feledhetem: ha például valakinek az otthonában interjúzom, meg kell előre kérdeznem, van-e kutyája, mert ha igen, nem fogok tudni koncentrálni. Még közösségi irodát vagy szállodát is úgy kell keresgélni, hogy az kutyamentes legyen. 

Sokszor előfordult, hogy vendégségbe érkezvén, amikor kiderült, hogy kutya is van a háznál, kisebb fennakadást okoztam. Még egy világhírű karmester hiperintelligens labradorát is távol kellett tőlem tartani. Törőcsik Franciska barátnőm, akire mindig számíthattam e téren is, csak egy pillanatra nem figyelt, a kutya sebes léptekkel közelített felém, erre ő apám helyett apám módjára odavetődött, és segítő szándékával majdnem egy műkincsszámba menő vázát vert le a polcról, csak hogy megmentsen.

Gyakran tapasztaltam, hogy néhány gazdi saját maga ellen irányuló támadásnak vette, hogy én félek a kutyájától. Tehát nemcsak engem nézett le emiatt (ami szintén nem volt kedves tőle), de megsértődött azon is, hogy én meg mertem ijedni.

Nem volt nehéz összegyűjtenem azokat a jellemző mondatokat, amiket megértő és ellenséges kutyatulajdonosoktól százával kaptam: „Dehát egy ilyen kicsi kutyától nem kell félni!”, „Ne félj, nem harap!” (és a legjobb, ami egy közösségi irodában hangzott el nemrég) „Ne félj, nem eszik embert!” 

Hát erre már én is odavágtam, hogy tudom, hogy a kutyák nem esznek embert, de én félek tőlük, és ez egy közösségi iroda, ahol a gyengébbekre is érdemes odafigyelni, aki jelen esetben én vagyok. Utána ez a gazdi hozzátette, hogy egyébként is ez egy terápiás kutya, én pedig jót nevettem magamban azon, hogy kár, hogy a gazdája viszont egyáltalán nem terápiás. 

Azért néha a kutyák örülnek ám annak, hogy valaki ennyire fél tőlük, talán soha vissza nem térő lehetőséget látnak benne. Egy barátnőm mentett, öreg mopsza, akinek már a hangos légzésétől is megnőtt a pulzusszámom, soha rá sem hederített a látogatókra. Igazából a fenekét is nehéz volt már megemelnie, de én annyira érdekeltem, hogy beült szembe velem, és nézett. Végig a szemembe. A barátnőm szerint életében először megélte, hogy valaki felett hatalma van. Balu azóta a kutyamennyországban csücsül, én pedig örülök, hogy még a földi életében okoztam neki pár szép pillanatot. 

Mert én –  bármennyire is meglepő – szeretem a kutyákat, a segítő kutyák pedig különösen lenyűgöznek, és még érdekelnek is – tisztes távolságból. De ha racionálisan végiggondolom és összeadom, ebből a szép életemből hány napnyi időre bénított le a félelmem már, hányszor engedtem el liftet, mert kutya is volt benne, nem indultam el percekig a lépcsőházban felfelé, amíg hallottam a körmök koppanását a padlón és a gyomorszorító lihegést, hányszor nem szálltam ki addig a kocsiból, amíg be nem zárták a család kedvencét, olyan strandok hirtelen elhagyásáról nem is beszélve, ahol a négyzetméterre jutó kutyák száma hirtelen feldolgozhatatlanul sok lett az idegrendszerem számára – akkor életem egyenlege nem néz ki valami jól.

A hegy nem sértődik meg azért, mert valakinek tériszonya van, amikor lenéz róla, a pókoknak sem okoz lelki válságot a sok arachnofóbiás ember.

Higgyétek el, hogy a kutyák sem haragszanak rám, amiért félek tőlük, akkor ti se tegyétek!

Ez csak nekem rossz, az utóbbi időben már annyira, hogy szöget ütött a fejembe hatéves keresztlányom életbölcsessége: „Meli, az élet túl hosszú ahhoz, hogy félj a kutyáktól!” Igen, életem közel felét már így éltem le, de hátha a második felében sikerül kicsit közelebb kerülnöm ezekhez az általatok olyan nagyon szeretett négylábúakhoz!