A magyar lélek hangja: a tárogató
A tárogató szó hallatán manapság leginkább a kuruc idők dallamai, bujdosónótái, katonai táborok és táncmulatságok vagy a romantikával átszőtt népi kultúra világa jut eszünkbe. A feltételezhetően több mint ezeréves múltra visszatekintő hangszer kalandos utat járt be a történelem során – nemkívánatosnak találták a Rákóczi-szabadságharcot követően és indexre került a Rákosi-korszakban is –, mígnem eljutott jelenlegi formájához és változatos hangzásvilágához. Napjainkban világszerte számos műfajban hallható: történelmi zenét, népzenét, klasszikus zenét és dzsesszt egyaránt játszanak rajta. „A magyar lélek hangjának” is nevezett tárogató 2015-ben nyerte el a hungarikum címet.
Harsogó hadisíp
A jelenlegi, gazdag hangszínű, érzelmekre erősen ható hangszerkuriózum ebben a formában csupán a 19. század végén született, a szakirodalom reformtárogatónak nevezi. Elődje, a 17–18. században töröksípként vagy tárogató-sípként is ismert történeti tárogató tekintélyes múlttal dicsekedhet: László Gyula (1910–1998) régész-történész és Lajtha László (1892–1963) zeneszerző, népzenekutató szerint honfoglaló magyarjaink már ismerhettek egy sípszerű fúvós hangszert, amelyet az Árpád-ház kihalásáig, 1301‑ig használtak.
Magyar forrásokban legelőször 1643-ban találkozhatunk a töröksíp elnevezéssel Apor Péter révén, aki II. Rákóczi György és Báthory Zsófia lengyel és török síposokkal kísért esküvőjéről tudósít. Korabeli iratok és későbbi zenetörténeti tanulmányok szerint a hangszer éles, „visító” és durva hangszíne az emberi fül számára cseppet sem volt kellemes, viszont hadisípként kiválóan funkcionált, főként a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) idején: kuruc táborok jeladó hangszere lett. A 17. században a hangszer gyakran feltűnik az erdélyi fejedelmi és főúri udvarok felvonulásain, bevonulások, tiszteletadások rendszeres szereplője, de tánckíséretként és temetési menetekben is gyakran használják. Emellett a főurak előszeretettel hallgatják a szórakoztató jellegű asztali zene során, gyakran dob és trombitaszó mellett.
A nemzeti öntudat hangja
A történeti tárogatóhoz több monda is kötődik. Az egyik legismertebb, amely szerint Sigbert Heister gróf, császári hadvezér a Rákóczi-szabadságharc után összegyűjtötte a függetlenséget jelképező tárogatókat, majd hatalmas kupacokban elégettette mindet. E történet valóságtartalma a mai napig vitatott.
A szatmári békét követően azonban a tárogatók elhallgatnak, csak elvétve találkozunk velük. 18. századi írások arról tudósítanak, hogy a tárogatók leginkább a nemzeti öntudat erősítését is szolgáló eseményeken jelennek meg. (Ilyen például 1784-ben a korona visszajövetelének ünnepe, ahol Budán a díszmenetben a koronaőrök után sorokban haladtak a kecskeméti, kunsági és jászsági tárogatósok.) A reformkorban, majd a dualizmusban határozottan érzékelhető a tárogatós hagyomány megőrzésének szándéka, a hangszer kultusza tovább él a népi tradíciókkal átszőtten. Az 1848-as szabadságharcban is megjelenik a nemzeti érzés erősítéseképpen, a csatába induló honvédek lelkesítését is szolgálja; még a szabadságharc debreceni ponyvakiadványa is a „Tárogató” címet viseli.
Mesteri innováció – a reformtárogató
A hangszer népszerűsége a szabadságharcot követően sem csökken. Fáy István zeneszerző nevéhez kötődik az „őseredetű magyar hangszer” kutatása, megismertetése, a még létező példányok tudatos gyűjtése. Fáy 1859. október 16-án, a Vasárnapi Újságban „Felszólítás Magyarország cigánybandáihoz” címmel jelentet meg cikket, amelyben a történeti tárogató felkutatására, használatára ösztönzi a zenészeket. A felhívás azonban nem mozgatja meg különösképpen a muzsikusokat, mert az éles hangú tárogató-síp a maga szűkös hangterjedelmével nem illeszkedik a kor általános zenei ízlésvilágába, sem zenekari gyakorlatába. Ezért többen is szükségét érzik a történeti tárogató megújításának. Káldy Gyula karmester, zeneszerző, a Magyar Királyi Operaház igazgatója keresi meg e szándékkal Schunda Vencel Józsefet, a magyar pedálos cimbalom megalkotóját, aki akkor már túl van a tízezredik „reformcimbalom” gyártásán. Többszöri kísérletezés eredményeként, számos újítással, 1894 és 1896 között megszületik a reformtárogató, amely egy kb. 70 cm hosszú, kónikus furatú, hibrid fahangszer. A hangszertestet megnagyobbítják, hogy mélyebb tónusú, kellemesebb hangszínt érjenek el, kétféle billentyűzettel látják el (a német klarinét és a korabeli oboa mintájára), hogy kromatikus játékra alkalmas legyen, emellett a klarinét fúvókáját helyezik rá a korábbi dupla nád helyett szimpla nádat használva a lágyabb hangzás érdekében. A találmány hangszínében egyszerre hordozza a klarinét, az oboa és a fagott hangját.
Mindeközben a korszak másik nagy és elismert hangszergyárosa is lázasan dolgozik a maga reformhangszerén: Stowasser János 1897. szeptember 15-én, két nappal korábban nyújtja be találmányát „javított tárogató” néven, mint Schunda, ezáltal egy hosszas háború veszi kezdetét – a mai napig tisztázatlan, hogy ki vette „kölcsön” a másik ötleteit. A modernizált tárogatót ennek ellenére sokan „Schunda-tárogatónak” ismerik, aki a századfordulót követően még 10-15 éven át dolgozik hangszere tökéletesítésén, majd befejezi újító tevékenységét. Stowasser évtizedeken át folyamatosan fejleszti a hangszert: a két világháború között alt, tenor és bariton tárogatókat is létrehoz, emellett megalkotja az automataváltós billentyűzetet is.
A Schunda és Stowasser hangszergyárak mellett még négy-öt kisebb hangszergyár készít tárogatókat, egészen 1945-ig. Ezt követően megszűnnek a nagy gyárak, csak egy-egy idősebb mesternél láthatunk néhány új darabot, mint például Péczi Ferencnél és Eisenhoffer Jánosnál.
A reformtárogató a millenniumi ünnepségeket követően oly nagy népszerűségre tesz szert, hogy a Nemzeti Zenedében 1900-ban elindítják a tárogató szakot. A falvakban is elterjedt népi hangszerré válik, és nem csupán Magyarországon; az erdélyi románok és a délszlávok idővel kedvelt folkzenei hangszerüknek tekintik. Trianon után a tárogatón leginkább keserves, sirató dallamok szólalnak meg, de romantikus és klasszikus dallamok, kortárs zeneművek is – még a dzsesszben is megjelenik az 1930-as években.
Mellőzöttség és reneszánsz
A kommunizmus Rákosi-korszakában a tárogató „indexre” kerül nacionalista zeneszerszámként, nyilvános szerepeltetése nemkívánatos. A hangszer a 60-as évektől bukkan fel ismét: stílust teremtő játékosok – mint például Burka Sándor és a hangszerkészítőként is ismert Bige József – éltetik a hagyományt tovább. Az 1970-es évektől kezdve a történelmi emlékhelyeken egyre gyakrabban igénylik a tárogatósok közreműködését egy-egy megemlékezésen. Vaján, a kuruc emlékeket őrző Vay-kastélyban 1982-ben megalakul a Rákóczi Tárogató Együttes néhány lelkes fiatal zenész – Nagy Csaba, Dani Attila, Veress Zoltán, Szabó Árpád – közreműködésével, majd 10 esztendővel később az országos és nemzetközi szervezeti és szakmai központként is működő Rákóczi Tárogató Egyesület, Nagy Csaba elnökletével.
Az egyesület elsődleges küldetése a tárogató életben tartása, népszerűsítése, a hagyományok felelevenítése, ápolása, nemzetközi és hazai tárogatóstalálkozók szervezése, de kiadói, oktatói tevékenységet is végez, emellett segíti a tárogatókészítőket. (Bővebben: www.tarogatocenter.hu) A szervezet által felkutatott és megszólított egykor kisasztalnyi tárogatós kör mára közel 250 tagot számlál, akik nem csupán a történelmi Magyarország, hanem Európa közel összes országából és a tengerentúlról (USA, Kanada, Ausztrália) ötévente tárogatós világtalálkozó keretében gyűlnek össze Vaján. A többnapos rendezvényen a hivatásos zenészek – mint pl. J. Robert Moore, az Oregoni Egyetem oboa professzora vagy Scott Robinson dzsesszmuzsikus – mellett szép számmal találkozhatunk műkedvelő, felnőtt korban tanuló hangszerjátékosokkal, akik a civil élet legkülönbözőbb területeiről érkeznek.
A tárogatós találkozóknak állandó résztvevője, zenei közreműködője és segítője Kiss Gy. László Liszt-díjas tárogatóművész. Többek közt neki is köszönhető, hogy jelenleg számos magyar kortárs zeneszerző ír darabokat tárogatóra. Aktív hazai tárogatójátékosokként érdemes megemlítenünk a teljesség igénye nélkül Borbély Mihályt, Makó Pétert (Csík zenekar) Barvich Ivánt (Sebő együttes), Molnár Pétert és Lévai Pétert (Kecskés együttes), Agócs Gergelyt, Boncsér Gábort, Blaskó Csabát, Erdő Zoltánt. A Zenekadémián olyan kiváló előadók tanítják a hangszert, mint Csávás Attila és Cserta Balázs, míg tárogatós kamarazenét játszik a vajai Rákóczi Tárogató Együttes, a kecskeméti Gregus Tárogató Együttes, a budapesti Stowasser Tárogató Együttes.
A 2015-ös Tárogatós Világtalálkozón a közgyűlés a tárogatót a nemzeti összetartozás jelképeinek sorába emelte. A határozatnak megfelelően a trianoni tragédia 100. évfordulóján Magyarország minden vidékén megszólaltak a tárogatók.
Források:
SUDÁR Balázs–CSÖRSZ Rumen István: „Trombita, rézdob, tárogató…” A török hadizene és Magyarország. Enying, 1996.; Dr. PAP János: A tárogató régen és ma. Parlando.hu 2021/1.; LAJTHA László: A tárogató vándorútja Perzsiából Európába. In: Lajtha László összegyűjtött írásai. Sajtó alá rend., bibliográfiai jegyz. Berlász Melinda, Budapest, 1992; LÁSZLÓ Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Kolozsvár, 1944; RÁKÓCZI Tárogató Egyesület (www.tarogatocenter.hu) Külön köszönet Nagy Csabának és Csörsz Rumen Istvánnak a szakmai információkért.
A cikk megjelenését támogatta:
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
