„Értékes vagy, légy önmagad!” – Szabaddá válhatok végre az elvárásoktól, a megfelelési kényszertől?
Folyton szemben találjuk magunkat elvárásokkal, bármely élethelyzetben, kapcsolatunkban, életkorban. Nekem is, a másiknak is lehetnek elvárásai. Sőt, a maximalisták saját magukat terhelik követelményekkel. Van, akire mindez ösztönzőleg hat, ahogy a sportolót beszurkolhatja a közönség a célba. Más összeroppan a megfelelési kényszer terhe alatt, vagy meghátrál a magas léc előtt. Nincs tuti, mindenkinek bevált recept. A legjobb talán az, ha szabaddá válunk az elvárásoktól, amennyire csak lehetséges.
Nyomasztó, amikor úton-útfélen elvárások bombáznak. Milyen jó lenne egyszerre megfelelni a munkahelyen, a barátok, a szülők, a házastárs, a szomszédok, a gyerekeink felé! Ennek nemcsak az energia a híja, hanem legtöbbször az idő miatt képtelenség, én legalábbis így élem meg a mindennapokban. Amikor a munkámban teljesedek ki, akkor kevesebb marad az otthoni feladatokra vagy a személyes kapcsolatokra. Ha választani lehet, akkor számomra persze a kapcsolat az első meg a család. Megadni a gyerekeimnek az óhajtott figyelmet eleve bajos hétköznap délutánonként, amikor néhány óra leforgása alatt egyszerre kellene az egyikkel játszani, a másikkal tanulni, a harmadiknak megvarrni az elszakadt ruháit, miközben készítem a vacsorát és teregetek. Egyértelmű, hogy valahol úgyis kudarcot vallok. Jön a lelkiismeret-furdalás, a „milyen anya vagyok én”, a „rosszul osztom be az időm” (lehet, hogy tényleg igaz?), a sértődések, az egymást hibáztatások. Családi káosz. Ja, és még férjem is van, aki a kudarcélményben is társammá válik.
A párkapcsolat sem egyszerű terület. A kezdet kezdetén semmi gond, rózsaszín máz, mindenki tökéletes, hisz körömszakadtáig a legjobb képet mutatja magáról. Ez még nem a „szétdobáltbüdöszokni-korszak” vagy a „mibajdrágám-semmi”. De egy-két év, és már senki sem az, akinek látszott.
Ekkor testet öltenek az elvárások: a kimondott, másnak elpletykált vagy kimondatlan igények. A „jó lenne, ha végre megváltoznál” nyílt és rejtett üzenetek formájában.
Olyan természetesnek tűnik, hogy mindig a másiknak kell változnia. Nekem nem, nem velem van a baj. Pedig két ember között a távolság mindkét irányból nézve ugyanannyi, tehát vagy mindkét félnek változnia kell, vagy nem is változásra van szükség, sokkal inkább elfogadásra. Pálhegyi Ferenc „Keresztyén házasság” című könyvéből őrzök magamban egy rajzot, amin egy hernyóból lepke lesz, a képaláírás pedig valami ilyesmi: „Kérlek, fogadj el olyannak, amilyen vagyok, s akkor egyre jobb leszek!” Egy másik idevágó emlékem Kun Erzsébet „A szeretetről” című könyvéből való, amit szabadon idéznék: Az ember nem csalódhat másban, csak saját magában. A másik most is ugyanolyan, mint volt, csak többet vártam tőle, olyasmit, ami csak a vágyaimban létezett. Igazából a saját elvárásomban csalódom, nem a másikban.
A gyermekeimnél is próbálok arra vigyázni, hogy ne vágyteljesítők legyenek, hanem a saját álmaikat váltsák valóra. Úgy érzem, két dolog kimaradt a gyermekkoromból: a balett és a zeneiskola. Örültem, hogy a lányom maga választotta a balettet; ő kért meg egyszer óvodából kijövet, az út másik oldalára mutatva, hogy írassam be a balettiskolába. És szomorú voltam, amikor abbahagyta, de nem kényszerítettem rá, mert megértettem az okát. Így jártunk a hangszerrel, a fuvolával is. Keresi az útját, és abban próbálom támogatni, ahogy a fiaimat is. Leginkább azért, mert az én szüleim is így viszonyultak hozzám: elvárták, hogy tisztelettudó legyek velük és másokkal szemben, de meghallgattak, ha panaszkodtam osztálytársaimra és tanáraimra. Elvárták, hogy jól tanuljak, szorgalmas legyek, de ha valami nem a tervek szerint sikerült, még meg is vigasztaltak. Elvárták, hogy megbízható barátok közt és közösségekben forgolódjak, de ha huszonévesen éjfél körül mentem haza az ifjúsági hittanról, mert pingpongoztunk és beszélgettünk, nem csaptak patáliát, pedig félholtra izgulták magukat miattam. Nekik köszönhetően tisztult le bennem, hogy érdemes egymástól elvárnunk néhány egyszerű és általános dolgot: szeretetet, bizalmat. De az, hogy nincs kedve a család minden tagjának az épp aktuálisan elkészített főztömet elfogyasztani, ehhez képest másodlagos, jelentéktelen, még ha rosszul is esik az adott pillanatban.
A saját elvárásaim visszaszorításán és az elfogadás erősítésén túl arra kell még nagyon figyelnem, hogy ne akarjam mindenkiben a saját tükörképemet látni.
Ne akarjam, hogy a férjem anya2, a gyerekeim pedig anya3, anya4, anya5 legyenek, és még folytathatnám a sort. Rá kellett jönnöm, hogy nem szabad másokat a saját képemre formálni. Nem is egészséges, hiszen mindenkinek önmagává kell válnia. Ehhez kell a napi bölcsesség, hogy a körülöttem élőket segíthessem ebben a folyamatban.
Felmerül még néhány kérdés, ha visszatérek a kezdő gondolatomhoz, a megfelelési kényszerhez és az ebből származó kudarc lehetőségéhez. Például az, hogy mennyire húz le a sok negatív tapasztalat. Mennyire hagyom, hogy elhatalmasodjon bennem az „úgysem vagyok rá képes” érzése. Mert ez is elvárás, bármily furcsa: „te erre úgysem vagy képes”, „neked ez nem fog menni”. Na, ezt kellene lerázni magamról, felállni, és azt mondani: de igen, megoldom, képes vagyok rá. Lehet, hogy nem fogok megfelelni másoknak vagy magamnak, de amit teszek, legalább örömmel teszem. Lehet, hogy elmarad a délutánból a varrás és a játék, de békességben talál minket a lenyugvó nap. És holnap is lesz nap, elég a mának a maga baja.
Nagyon kedvelem Max Lucado tanmeséjét a foltmanókról (más változatban wimexekről). A foltmanók mást sem tesznek, mint egész nap matricákat ragasztgatnak egymásra. A szerencséseknek és tehetségeseknek arany csillag jut, az ügyetleneknek pedig szürke pont.
Ezek a matricák egy idő után megpecsételik a személyiség sorsát, bevonzzák az előre lendítő vagy visszahúzó erőket, mert burkolt elvárást fogalmaznak meg: a tehetségesek még jobbá válnak, az ügyetlenkék még sutábbá.
A kis Pancsinelló az utóbbiak közé tartozik, neki csak szürke pontok jutnak. Egészen elkeseredik, mígnem észreveszi, hogy egy foltmanó lányra, Lúciára (más változatban Krisztinára) semmilyen matrica sem tapad. A lány elmeséli, hogy őt abszolút nem érdekli, mit gondolnak róla mások, számára egy a fontos: Éli mester, aki alkotta, értékesnek találja. Így jut el Pancsinelló Éli műhelyébe, ahol megtudja, hogy őt is szeretik, és így értékes, ahogy van. Vagyis nem mások elvárásainak kell megfelelnie, hanem a felé áradó szeretetben kell önmagává válnia, kiteljesednie. És akkor rajta sem fognak a matricák.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>