Az ünnep azé, aki várja

Ezt a jezsuitáktól tanultam még vad ifjúságom delén. Soha nem értettem, hogy lehet megállni a legsűrűbb időszakokban, a munka kellős közepén azért, hogy megünnepeljünk egy-egy születésnapot vagy évfordulót. Egy idős atya, látva türelmetlenségemet, annyit mondott, hogy aki nem tud ünnepelni és számot vetni, afelett észrevétlenül elrepül az idő. Megjegyeztem a szavait, és azóta minden újévnek, névnapnak, születésnapnak megadom a módját, igen, a megfelelő számú gyertyával a torta tetején.  Mert bármilyen idős is legyek, bármilyen is volt az elmúlt évem, én még itt vagyok, a jó és a rossz is az enyém volt, az épülésemre szolgált, tanultam belőle, új utakra vitt vagy megerősített, szóval megérdemli, hogy megálljak, hálát adjak érte és körülnézzek, hogy hol vagyok és merre tartok.

Az ünneplés módját a szüleimtől lestem el még gyerekkoromban, akik, el kell ismernem, igazi művészei a maguk módján az ünneplésnek.

Minden születésnapra édesanyám tortát sütött – természetesen mindenkinek a kedvencét. Amíg az ünnepelt mással volt elfoglalva, a nagyszobában a kisasztalra odakerült a csipketerítő, a csak ilyenkor használatos porcelánkészlet, a legszebb villák és kristálypoharak, sőt, még szalvéta is, ami akkoriban luxusnak számított. A kertből frissen szedett virág, vagy ha tél volt, akkor valami aranyos cserepes, esetleg egy szál vágott virág. Azt hiszem, a vágott virág már a nagylánykort jelezte, ami kitüntetésnek számított a cserepes fokföldi ibolya aranyos bája után. Amikor minden kész lett, a tortát üveg tortatartóra tették annyi gyertyával, ahány éves volt az ünnepelt, és meggyújtották. Ekkor küldött ment az ünnepeltért a kisszobába vagy a konyhába, és behívta. Ami ez után következett, azt csak erős idegzetű és kevésbé vájtfülű hallgatóságnak ajánlanám, ugyanis születésnapi családi kórusunk dalra zendített, mindig ugyanarra – és minden évben egy kissé hamisabbra sikerült a végeredmény. Mivel a családban egyedül csak a húgomnak volt hallása, ritmusérzéke és énekhangja, azt hiszem, az ő ünnepei lehettek a legdrámaibb hangzásúak.  Ezzel együtt imádtuk ezeket az énekléseket, mert szívből jöttek, és biztos keretet adtak az ünnepnek. Utána mindig édesapám kezdte az ajándékozást a virággal és az előre kigondolt és soha nem változó szövegű jókívánság-áradattal. Édesanyám következett a maga szűkszavúságával és a praktikus, ámde mindig telitalálat ajándékaival, a sort pedig a húgom zárta a saját készítésű remekművekkel.

De ez még mindig gyalogos hétköznapi ünnepecskének számított a karácsony varázslatához vagy a Mikulás érkezéséhez, a húsvéti nyúl trükkös eltűnéséhez képest!  

Már jócskán kamasz voltam, mire megkérdeztem a szüleimet: hogy csinálták gyerekkorunkban, hogy mire hazaérünk a Jézuska-várásból, addigra ott volt a karácsonyfa, teljesen kivilágítva, szólt a zene és a fa alatt ott sorakoztak az ajándékok, holott egyikük sem távozott a Jézuska-várásról? Pontosan tudtam, hogy nem mentek el, mert örök narrátorként minden évben tagja voltam a templomi pásztorjáték szereplőgárdájának, így végignézhettem az egész templomon, és feszült figyelemmel lestem, mikor buknak le és jövök rá végre a titokra, amit már évek óta sejtek. Nem buktak le soha, és a titkukat én is megőrzöm az utókor számára.

Amióta én is anya vagyok, átkerültem a varázslat elkövetőinek oldalára, és látom, hogy mekkora munka és tervezés áll a varázslat háttérben, bizony még jobban csodálom az ő találékonyságukat és ragaszkodásukat a jól kiépített ceremóniákhoz. Most az én gyerekeim várják a varázslatot minden születésnapjukra hosszú ajándéklistákkal készülve, amelyből igencsak fejtörő mutatvány kiválasztani a valóban áhított, megvalósítható és (urambocsá mégiscsak anyám lánya vagyok) praktikus ajándékot. Most együtt számoljuk vissza a napokat, tervezzük a születésnapi meghívókat, sütöm pont ugyanazt a tortát, amit minden évben szoktam, mert az olyan nagyon finom, hogy annál jobb más nem is lehet. És reggel feldíszítjük a nappalit lufikkal és girlandokkal, lampionokkal és boldog szülinapot felirattal, úgy várjuk a vendégeket. Elrejtem a kincskereséshez a nyomokat és a gondosan megválasztott kincset. Aztán megérkeznek a vendégek, beindul a zene, a játék, a buli. Az ötévesek megeszik az összes egészségtelen rágcsát, amiket ennek a napnak a tiszteletére kivételesen jómagam vásároltam be a cukros és nagyon buborékos üdítővel együtt, amelyek szintén nem az alapfelszereltség részei háztartásunkban – és meghagyják az összes finom, egészséges, házi készítésű ennivalót. Aztán tízéves korukra hirtelen megesznek mindent, olyanok lesznek, mint a sáskajárás, nem marad utánuk semmi, és a kincskeresés is bonyolultabb és izgalmasabb feladattá válik.

A kedvencem – titokban bevallom – az este, amikor túlvagyunk a várakozás zsibongásán, a buli izgalmas tombolásán, és már az ajándékokat is kibontottuk.

Ilyenkor szoktam hálát adni értük: a gyerekekért, akik olyan izgalmassá és széppé teszik az életemet, és minden évben annyit fejlődnek és változnak, hogy soha nem tudhatom, mit hoz a következő év, a következő ünnep.

Az biztos, hogy mindig van miért hálát adni, várni a következő ünnepet, ami majd eljön. Ott lesz a következő gyertyában, az éneklésben, a fenyőszagú karácsonyban és a húsvéti tavasz illatában. Az ünnep azé, aki várja. Ne féljünk hát megállni és ünnepelni azt, amink van. Most, ebben a pillanatban. Mert azt mi kaptuk ajándékba.