Németh Lajos a légkör titkait fürkészi, a családias légkör titkát pedig ismeri 

– Az ön számára milyen tanulságokkal járt az elmúlt 12 hónap, ez a korántsem felhőtlen időszak? 
– Nem vagyok a 21. századi informatika híve, hiszen még palatáblás iskolába jártam. De az elmúlt egy évben csak úgy tudtam a Finnországban élő unokáimmal „találkozni”, ha „Skype-oltunk”. Úgyhogy az ilyen csoda kifejezéseket is megtanultam, amik 70 éven át nem voltak az életem részei. A tanulság: milyen esendő az ember, milyen kiszolgáltatott pontja a természetnek! Akár egy ilyen láthatatlan ellenségnek. Lelkileg megviselt, hogy nem tudom, mit hoznak a következő évtizedek, hiába vagyok előrejelző szakember. Néha az is titok, ami a légkörben zajlik, de most az emberiség sorsa kapcsán is tele lettünk megválaszolatlan kérdésekkel. Pedig már csak az öt unokám miatt is szeretném, ha emberi életre alkalmas maradna a Föld! Ez az évmilliók óta jól működő rendszer, amit hiszem, hogy valami irányít, de néha porszem kerül bele. Igaz, amit most átélünk, nem is porszem, inkább egy rög. 

– Sokat változott ez a jól működő rendszer az ön meteorológusi karrierje során? 
– Rengeteget. 1975-ben kezdtem, megjegyzem: már akkor is éltek emberek a földön! (nevet) De fényévnyi fejlődés tapasztalható az akkori és a mostani lehetőségeink között. Radarok, műholdak révén egész más ma a jövőbe tekinteni, megfejteni a légkör titkait akár csak 24–36 órára vagy pár napra előre. Nekem az volt a dolgom, hogy megmondjam csütörtökön, milyen idő lesz hétvégén, a kiskertekben lehet-e kapirgálni, elmehetünk-e kirándulni vagy a strandra. A visszacsatolást legkésőbb hétfőig meg is kaptam. A klímaváltozás viszont közben égetőbb probléma lett, de hogy erről is jól gondolkodunk-e, arra csak évtizedek múltán lesz visszacsatolás. Bevallom, annyi minden történt már a mi kis mérsékelt éghajlatunkkal, hogy én is csak akkor kezdtem el odafigyelni a veszélyre, amikor megnőtt a szélsőséges időjárási jelenségek – a viharciklonok, szélviharok, jégesők – száma. Ez alatt a négy évtized alatt is – ami a földtörténetben a porszemnél is kevesebb idő – tapasztalom a változást. 

A felmelegedés mérhető, vagyis az utódaim megélhetik, hogy a Vivaldi által oly csodásan megkomponált, jól megszokott Négy évszak nálunk is kettőre csökken… 

– Min vagy kin múlhat ilyen értelemben a jövőnk? 
– Örök vitatéma, hogy mekkora az ember szerepe. Éghajlatváltozás mindig volt: felmelegedő szakasz, majd jégkorszak. Azt gondolom, ma hét és fél milliárd ember a mérhetetlen energiapazarlásával meg az őserdők irtásával ehhez vastagon hozzájárul, pedig például a szelektív szemétgyűjtéssel mi is sokat tehetnénk a folyamat lassításáért. A járvány előtt jártam az iskolákat a „Mi lesz veled, Föld, mi lesz veled, éghajlat?” előadásommal, és a gyerekek szájtátva hallgatták, amit a természeti jelenségekről mondtam. Hiszen az urbanizáció, a számítógépes világ már elszakította őket a természettől. Élvezték, ahogy biciklit tekerve dinamóval a saját energiánkból elektromos áramot fejlesztünk. A leghálásabb generációnak a 10–16 év közöttiek tűntek, őket még nem fertőzte meg teljesen a modern világ. 

Kép

Kép: Németh Lajos meteorológus Facebook-oldala

– Ön mindig természetközeli életet élt? 
– A szlovák határ mellett, a Börzsöny lankáin, az Ipoly völgyében található Vámosmikolán nőttem fel. Falusiként az életem 99 százalékát a környezettel együtt éltem, a téli hidegtől a nyári forró napokig, amikor mezítláb jártunk. A nagypapám és a szüleim minden hétvégén felsöpörték a házunk előtt az utcafrontot, hogy rendben legyen a portánk. Ez mutatja az akkori értékrendet, azt, hogy tiszteltük a környezetünket, a természetet. Aztán az emberiség megindult – a költő szavaival –, hogy „mit nekem te zordon Kárpátoknak…” azaz ki, ha én nem?!  

És amikor jön egy Isten csapása, akkor rádöbbenünk, hogy mi a földi életbe egyszerű kis hangyaként vagyunk delegálva, a természet ereje meg az elefánt.  

Nem szabadna elbízni magunkat! Sokan hiszik, hogy őket egy vírus nem tudja legyőzni. Biztos ez? 

– Ön idővel Budapestnek indult neki. A fővárosban is meg tudott maradni vidékinek? 
– Már 14 évesen felkerültem, de sosem tudtam városivá válni. Már akkor is megdöbbentett – pedig a hatvanas években még szorosabb volt az emberek közti kapcsolat –, hogy sokan szótlanul mennek el egymás mellett. Nyitott lelkületű emberként, aki szeret „face to face” kommunikálni, ezt furcsálltam. Budapesten sosem találtam olyan közösséget, mint falun, pedig kollégistaként is közösségben éltem. De más volt a kapcsolatrendszer. Viszont itt volt a Meteorológiai Intézet, úgyhogy maradtam, ám a friss vidéki levegőt ma is visszasírom, a „ki a természetbe!” jelige nálam mindig itt van felírva. 

– Ha a vidéki közösséget nem is sikerült átmentenie Budapestre, a családot igen, ugyanis korán – ha jól tudom, lassan már 47 éve – megnősült… 
– Pontosan tudom, mikor – 1974. augusztus 17-én – történt, mert felejthetetlen! Ugyanis nem önszántamból tettem… Csak viccelek! (nevet) Az egyetemen ismerkedtünk meg az egyetlen drága feleségemmel – ő matek-fizika tanárként, én matektanárként és meteorológusként végeztem –, és még a diploma előtt bekötötte a fejem. Nagyon meleg volt, arra emlékszem. Mivel ő székesfehérvári, mi felkerekedtünk a szülőkkel, nagyszülőkkel ünnepelni a városba, becsomagoltuk a tyúkokat, az ajándékokat az autóba, rengeteg jéggel a csomagtartóban. Hamar elolvadt, de a tyúk nem romlott meg! Tudja, az élet értelmét én mindig a kisközösségekben láttam. A legkisebb közösség pedig a család. Ezt vallom, ebbe nőttem bele Vámosmikolán, ahol együtt éltek a nagyszüleim, a szüleim és mi, gyerekek. Mindenkinek megvolt a funkciója, nekem például libákat kellett őriznem.  

Belém égett ez a minta, így az én életem értelme is az lett, hogy gyermekeim, majd unokáim szülessenek. És ha nem is élünk mind együtt, a Család nálam megmaradt nagy Cs-vel! 

– Mit gondol, mennyire könnyű vagy nehéz kijönni önnel? Vezető típus a családban? 
– Sajnos igen. (nevet) Erről a feleségemet kellene kérdezni, de nyilván kellenek kompromisszumok. Ám nagy szerencsém van vele: tyúkanyó típus, igazi családösszetartó. Nagyon jól főz, én pedig nagyon jó étvággyal eszem, ez is fontos szál a hosszú házasságunkban. Ugyanezt láttam otthon: édesanyám főzött, a férfiak végezték a nehéz fizikai munkát. Igaz, nálam ez azt jelentette, hogy lefutottam egy félmaratont vagy egy maratont, illetve kertészkedtem. Két ember kell a sikeres közös élethez, de sosem volt okom változtatni, én mindig nagyon meg voltam elégedve. 

Kép

Németh Lajos feleségével - Kép: Németh Lajos meteorológus Facebook-oldala

– A hivatását is lehet szerelemnek nevezni? 
– Érdekes, mert a szakmát nem az anyatejjel szívtam magamba. A nagyapám, aki parasztember volt, mindig vitt magával, és tekintgetett fel az égre, mert az agrárszakembernek soha nincs jó idő. Ha lekaszálta a lucernát, annak meg kell száradnia, mert ha megázik, penészes lesz, nem tudja télire elraktározni az állatoknak. A kukoricának ugyanakkor az eső kellene. Sokat beszélgettünk vele az időjárásról. Akkor még nem értettem, de nyugat felé nézve azt a szót ismételgette, hogy „rohasztó”. Aztán az egyetemen megtanultuk a frontok vonulását, hogy honnan jön az eső a Kárpát-medencébe. Nos, sok ilyen front valóban nyugatról érkezik, ezért nevezte ő rohasztónak azt az égtájat, amikor arra néztünk. Ez egy szakszó volt gyerekkoromban, meg is fogalmazódott bennem, milyen jó volna segíteni a nagyapámnak. „Bárcsak meg tudnám mondani, hogy ne most kaszáld le a lucernát, várj még három napot, mert jön az eső!” Ide vezetem vissza, hogy a mai napig a légkör titkait fürkészem. 

– Igaz, hogy a meteorológia szakra jelentkezésének a sörhöz is köze van? 
– Konkrétan a sörnek köszönhető! Akkoriban a varsói szerződés jegyében 11 hónapra elvitték az egyetemistákat is katonának, hogy védjék a hazát. A NATO ellen harcoltunk, és mindig győztünk! (nevet) Engem Hódmezővásárhelyre helyeztek, hogy szokjam a távolságot a szülői háztól. Mi, matek-fizika szakosok ott is kijártunk – két háború között – sörözni. Majd visszakerülve Pestre az egyikünk, aki épp a heti sörözést kellett volna, hogy fizesse, szólt, hogy nem tud jönni, mert meteorológia „speckollja” van. Akkor hallottam ilyet először, hitetlen Tamásként mondtam is neki, hogy „akkor elkísérlek, és utána kezdjük a sörözést!”. Elkísértem, velem együtt öt hallgatója volt a professzornak, aki a szobájában tartotta az órát. Megkérdeztem, maradhatok-e, mire ő: „persze, kolléga, mit parancsol, kávét vagy teát?”. Családi fogadtatásban volt részem, miközben matek-fizikára 120-an jártunk. Egyáltalán nem unatkoztam, úgyhogy beiratkoztam. És utána még sörözni is elmentünk! 

– Akkor a kisközösség ebben is fontos szerepet játszott, itt is a családias légkör győzte meg… 
– A meteorológusok családja egyébként is összetartott még a legvadabb hidegháborús időkben, az ötvenes, hatvanas években is, amikor a Kelet meg a Nyugat pfujolta egymást.  

A légköri frontok akkor is politika-függetlenek voltak, az adatokat akkor is ki kellett cserélnünk az osztrákokkal meg a németekkel a megbízható előrejelzéshez.  

Arról nem beszélve, hogy ha a műszerem keleti szelet mutatott, akkor bemondtam, hogy keletről fúj a szél, ha nyugatit, akkor pedig azt, hogy nyugatról. Hálaistennek az egész életemet politikamentesen élhettem. 

– Miközben végig az igazat – az objektívet – mondhatta. Meteorológusnak lenni életforma? 
– Én sem úgy járok az utcán, hogy csak a felhők vonulását nézem, de még nyugdíjasként is 0–24-ben figyelem, milyen idő várható. Nem szakbarbárságból, tényleg érdekel! Már nem olyan titokzatos, mint 40 éve, akkor földöntúlibb tudománynak tűnt. De ma nagyobb is az elvárás felénk! Volt, hogy márciusban jött egy telefon – nagyon örülhetett a hölgy, hogy megkérték a kezét, mert személyesen engem keresett a meteorológiai szolgálatnál. „Júliusban a Margitszigeten, a nagy platánfa alatt lenne az esküvőnk, a hónap első vagy a második hétvégéjén tartsuk?” Na, erre próbáljak meg okosat mondani! Persze örültem én is, hogy férjhez megy. De ismert emberként is – és ezt nem nagyképűen mondom – szívesen szállok fel a villamosra. Szívesebben, mint az autóba. És az emberek sosem furkósbottal közelítenek, hogy „te, szemét, már megint nem találtad el az időjárást!”, hanem szeretettel szólítanak meg. 

– Kérdezgetik már azt is, hogy 2021 második felében elvonulnak-e a „felhők” felőlünk? 
– Meggyőződésem, hogy a mostani őrületet az emberiség leküzdi. Mi most benyaltuk, ez tény, de előbb-utóbb újra azzal a kérdéssel keresnek majd, hogy „Németh úr, mikor menjek szabadságra, melyik az ideális hét?”  

Bezzeg, ha tudnák, a szabadságom időzítésével én is hányszor pórul jártam!  

Persze ez ebben az „élni vagy meghalni” szituációban sokadrangú lett, aki megbetegedett, azt nem az időjárás érdekli, hanem az egészsége. Én persze tovább szurkolok a négy évszaknak is. 

– Én pedig annak, hogy az öt unokája között legyen majd, aki egyszer önhöz hasonlóan beszél a hivatásáról: „Azért is választottam, mert a nagypapa mindig azt mondogatta, hogy...” 
– Már most is van a gyerekekben és bennem közös. Amikor a finnországiak meglátogattak, és kirándultunk a Budai-hegyekben, sajnos szeméthegyeket láttunk kiborítva. Ők csodálkoztak: „nagypapa, ezt ki hozta ide?”. Nem hittek a szemüknek, mert az északi államokban jobban becsülik a környezetet. Azt is megkérdezték, ki viszi el onnan azt a sok nem odavaló dolgot. Egy kicsit szégyenkeztem, majd elmagyaráztam, hogy olyan felnőttek csinálták, akik nem tisztelik a természetet. De remélhetőleg egyre kevesebb ilyen lesz, és akkor ők meg az unokáik egy jobb világban nőhetnek fel. Mert ahogy felcseperednek, és először kimondják, hogy „nagypapa”, az olyan érzés, olyan zene az ember füleinek, mint a Vivaldi-féle Négy évszak! Sőt, még annál is sokkal szebb.