Agyműtét a középkorban, érzéstelenítés nélkül

A tizenötödik század a polgárháborúk időszaka volt Angliában. Rögtön a legelején ki is tört az első: IV. Henrik király és korábbi szövetségese, Henry Percy fordultak egymás ellen. Ez az az időszak, amit nagyjából kétszáz évvel később Shakespeare is részletesen kitárgyalt egy tetralógiában (II. Richárd, IV. Henrik első része, IV. Henrik második része, V. Henrik).
A viszály 1403-ban, a Shrewsbury melletti csatában csúcsosodott ki. Előtte két közeli templom apátja próbálta közvetíteni a felek feltételeit, miközben a lázadók és a király válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez. A tárgyalás kudarca után a két hadvezér csatában állapodott meg, ezután visszavonultak a saját térfelükre, és megkezdték az ütközetet egy hatalmas borsómezőn. A király csapatainak élén a fia, a tizenhat éves Henrik lovagolt. A lovagkor legvégső fellángolásaként ő még be akarta bizonyítani a bátorságát és a rátermettségét, mivel óriási erőbedobással készült a trón elfoglalására. Teljes páncélzatban, karddal, pajzzsal vágtatott az élen. Nagy lelkesedésében, és hogy jobban átlássa a teret, a kamasz fiú felhajtotta a sisakrostélyát a roham idejére. A csata első perceiben arcon találta egy nyílvessző.

A fölülről, kissé ferdén érkező nyíl a jobb szeme alatt érte a trónörököst, és olyan mélyen a fejébe fúródott, hogy csak a koponya hátsó fala állította meg.

Ez volt az első olyan ütközet, amikor mindkét angol fél szembetalálta magát a saját csodafegyverével, a kor „gépfegyverével”, a hosszúíjjal. A hosszúíj tényleg hosszú volt, legalább száznyolcvan centiméter, de esetenként kétméteres is. Általában tiszafából készült, és megdöbbentő erő rejtőzött benne. Egy tapasztalt íjász akár háromszáz méteres távolságra is el tudta juttatni a majdnem méteres hosszúságú nyílvesszőt. A sodronyinget és az alatta hordott, kipárnázott bélésruhát könnyedén keresztülszúrta, és csak a jó minőségű lovagi páncél acél lemezvértje állította meg. 
Egy ilyen nyíl találta arcon Henrik herceget, aki viszont olyan adrenalinlökettel harcolt, hogy a fejéből kimeredő nyílvesszővel is lelkesen végigverekedte az egész csatát. Szerencséjére Henry Percyt megölték a király emberei, így az öldöklésnek vége szakadt. 

Középkori elsősegély

Miután óvatosan letörték a fejéből kiálló nyílvessző fa szárát, és sikerült a bent ragadt fa szárat is eltávolítani, Henriket biztos helyre vitték, és megvizsgálták. Láthatóan óriási szerencséje volt. Ha a nyílvessző bármelyik irányban csak néhány milliméterrel arrébb fúródik a fejébe, meghalt volna. Így viszont volt értelme mindent megtenni a trónöröklés érdekében, és előkeríteni az ország egyik legjobb sebészét. 
Ez az ember John Bradmore volt, a tapasztalt harctéri seborvos. Amikor megvizsgálta a beteget, azt mondta, hogy megpróbálja kioperálni a herceg fejéből a nyílhegyet, de szüksége van néhány napra, hogy elkészítse a megfelelő célszerszámot. Henriket addig életben kellett tartani valahogy. Bradmore utasításai szerint a sebet borral locsolgatták és mézzel kenegették, ami a gyakorlatban már sokszor bevált harctéri sérülések esetén.

Anélkül, hogy a középkori szakembereknek a fertőzések okairól bármi fogalma lett volna, ügyesen kihasználták az alkohol és a méz fertőtlenítő hatását.

Ez pedig figyelemre méltó eredmény ahhoz képest, hogy Semmelweis Ignácot saját orvos kollégái még több mint négyszáz évvel később is nevetségessé tették hasonló alapelvei miatt.

Kép

Operáció előtt egy kis kovácsolás

Bradmore – éppen úgy, mint néhány másik, hasonló felkészültségű sebész – egyben kovácsmester is volt. Erre azért volt szükségük, mert rajtuk kívül senki nem értette volna, melyik sérülés kezeléséhez milyen szerszámra van szükség, és azt hogyan kell elkészíteni. Ehhez a műtéthez egy hosszú, keskeny csipeszhez hasonló fogót kovácsolt, amelyiknek a két szára közé hosszában csavarmenetes pálcát lehetett behajtani. A pálca vége elvékonyodott, és tompa hegyben végződött. Ennek az volt a feladata, hogy a seb mélyébe bevezetve beleilleszkedjen a nyílhegy kerek nyílásába, beleszoruljon, és így azt ki lehessen húzni a sebből. Mindezt persze érzéstelenítés nélkül hajtotta végre.

A herceg végig ébren volt, miközben a sebész a koponyájában tevékenykedett, és több ember szorította le, nehogy vonaglásával megölje magát.

A műtét során először is ki kellett tágítani a sebet, hogy láthatóvá és hozzáférhetővé váljon a mélyen befúródott nyílhegy. Ehhez Bradmore fa pálcákat használt, amiket bekent mézzel, majd a sebbe tolta. Egyre szélesebb pálcákkal sikerült annyira kiszélesíteni a nyílást, hogy a célszerszám végét irányba tudta állítani, és a pálcát elkezdte becsavarni a célpont felé. Lassan, óvatosan haladt, mivel ettől kezdve nem látta, mit csinál. Tapintására, érzésére hagyatkozott, amikor a vas pálca vége elérte a nyílhegyet. Finoman továbbhajtotta a csavart, aztán amikor a vége beleszorult a kerek nyílásba, ide-oda mozgatva elkezdte kifelé tekerni. Végül sikeresen eltávolította a fémet, így Henrik új esélyt kapott az életre.

A kor sztársebésze

A veszélynek persze még korántsem volt vége. Bradmore tisztában volt vele, hogy egy ilyen seb könnyedén megölheti a herceget, ha nem szakszerűen kezelik.

Az volt a legfontosabb, hogy ne engedje kívülről begyógyulni a nyílás felszínét, mert a belül megmaradó üreg elfertőződik, és elkerülhetetlen a vérmérgezés.

Ezért aztán megint a fa pálcákhoz folyamodott: benne hagyta őket a sebben, és minden nap csak néhány milliméternyivel húzta őket kijjebb, így biztosította, hogy a seb belülről kifelé hegedjen be. Húsz napig tartott ez a folyamat, miközben a sebet folyamatosan fertőtlenítette mézzel és borral, a herceg nyakizmait pedig gyógynövényekkel igyekezett ellazítani, hogy elkerülje a görcsöket.
Henrik fiatal, erős szervezete felépült, Bradmore pedig szupersztár lett. Elhalmozták megbecsüléssel, tisztségekkel és jutalmakkal, élete végéig királyi járadékot kapott. Ezt még egyszer meghálálta, amikor egy királyi tisztségviselő, a sátrak és pavilonok mestere öngyilkosságot kísérelt meg, és kétszer hasba szúrta magát. Bradmore egy újabb sebészi bravúrral az ő életét is megmentette; az operáció után nyolcvan napig ápolta, a beteg pedig meggyógyult. 1412-es halála előtt Bradmore még írásba foglalta a koponyaműtét módszereit. A Philomena című értekezésben részletesen, lépésről lépésre leírta a speciális eszközkészítés módját és az operáció lefolyását. A latin nyelvű szöveget a tizenötödik században angolra is lefordították, és a mai napig a csodájára járnak a sebészek. Ekkor bizonyosodott be, hogy egyetlen megmentett élet milyen döntő mértékben befolyásolhatja a történelem folyását, milyen alapvető változásokat hozhat egész országok és népek életében.

Kép

Egy gyógyulás áldozatai

Henrik tökéletesen felépült, és egyre magabiztosabb lett. Ettől kezdve folyamatosan mind komolyabb szerepet vívott ki magának a kormányzásban, fokozatosan átvette a vezető szerepet az apjától. IV. Henrik egészsége egyre gyorsabban romlott, majd a király 1413-ban meghalt.

A huszonhat éves fiatalembert V. Henrik néven királlyá koronázták, ő pedig késedelem nélkül nekilátott Anglia hatalmának kiterjesztéséhez.

Felélesztette az 1337 óta, egyenetlen ütemben zajló százéves háborút, és a francia belpolitika konfliktusait kihasználva hatalmas területeket hódított meg. 1415-ben Azincourt mellett, az angol íjászok és az esőzés áztatta talaj segítségével lemészárolta a francia sereg és a hadviselő nemesség legjavát, majd a hadifoglyokat is kivégeztette.
A háborúnak ebben az új hullámában még számos győzelmet aratott, városokat hódított meg, miközben tömegek estek el. A győzelme teljes volt: 1419-ben a felek aláírták a troyes-i szerződést, aminek alapján Henrik Franciaország régense lett, majdani örököse pedig királyi címet szerzett. Feleségül vette a francia király lányát, aki hamarosan meg is szülte az angol-francia trónörököst, a későbbi VI. Henriket.
A diadal azonban nem tartott sokáig. A mai Franciaország távolabbi területén tovább folytatódó csatározások során, egy Meaux nevű város ostroma alatt Henrik megbetegedett. Leírások szerint vérhast kapott, a mai kutatók inkább a páncélzat okozta hőgutára gyanakszanak. 1422-ben meghalt. A trónörökös hat hónapos volt, a sok vér árán kivívott győzelem tarthatatlanná vált. Angliára zavarodottság, majd három évtizedes polgárháború várt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>