Tíz nagy hatású idézet Edith Eva Eger „A döntés” c. könyvéből
Egy könyv értéke szerintem abban mérhető igazán, hogy mekkora és milyen nyomot hagy az ember lelkében. Vannak alkotások, amelyek egész életünkben velünk maradnak; egy-egy konkrét helyzetben beugrik belőlük pár sor, és folyamatosan töltekezünk belőlük. Edith Eva Eger „A döntés” című könyve számomra ilyen. Tudtam, hogy nem lesz egy könnyű olvasmány, de nagyon hálás vagyok a barátnőmnek, hogy megajándékozott vele.
Szinte felfoghatatlan számunkra – akiknek nem kellett keresztülmenniük hasonló borzalmakon –, hogy hogyan lehet túlélni az auschwitzi haláltábor embertelen körülményeit, pedig ez „csak” az egyik fele a történetnek. Az pedig talán még nehezebb, hogy egy ilyen fokú lelki trauma súlyával mennyire nehéz visszazökkenni a mindennapokba, és talpon maradni a „normális életben”.
A magyar származású dr. Edith Eva Egert szüleivel és egyik nővérével együtt 1944-ben, tizenhat éves korában a náci haláltáborba, Auschwitzba deportálták. A borzalmakat túlélve Amerikába költözött, ahol később három gyermeke született. Pszichológusként arra tette fel az életét, hogy másoknak segítsen: magánpraxisa mellett egyetemi oktatóként is dolgozott, az amerikai hadsereg tanácsadójaként pedig a mai napig segíti a katonák poszttraumás nehézségeinek feldolgozását.
A mások problémájára fókuszálás önterápia is volt számára, de így is több évtizedbe telt, mire képes volt szembenézni saját traumájával.
Az auschwitzi szörnyűségek is bőven adtak volna okot a feldolgozásra, de volt még valami, amivel kapcsolatban Edith Eva Egernek el kellett számolnia a lelkiismeretével.
Miután leszállították az embereket a marhavagonokról, a nőket és a férfiakat elkülönítették, így a nővérével és az édesanyjával hármasban vonultak tovább a tömegben. A munkatáborban aztán a nőket is több csoportra osztották. Amikor az egyik foglár megkérdezte tőle, hogy a mellette gyaloglók a testvérei-e, mit sem sejtve, kapásból rávágta, hogy egyikük az édesanyja. Az asszonyt ezt követően elválasztották tőlük, és mint később kiderült, a halált jelentő gázkamrába menetelő sorba vezényelték.
A könyv első része az átélt tábori borzalmak elbeszélése, a második a megszabadulás utáni élet küzdelmeiről szól – azokról a nehézségekről, amelyekkel a szerző szembesült, miközben igyekezett visszatérni a normális életéhez.
Saját maga, illetve pácienseinek konkrét történetein keresztül mutatja meg Edith Eva Eger, hogy a legnagyobb traumából is fel lehet állni: a boldog élet reménye mindannyiunkban ott lakozik, rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele.
A következő tíz idézet komoly hatást gyakorolt rám, bízom benne, hogy másnak is erőt adhat!
1. „Abban szeretnék segíteni olvasóimnak, hogy felfedezzék, miként szökhetnek meg saját elméjük koncentrációs táborából, és válhatnak azzá az emberré, akinek lenniük kellene. Segíteni szeretnék abban, hogy átéljék, mit jelent megszabadulni a múltjuktól, a kudarcaiktól és a félelmeiktől, a dühüktől és a botlásaiktól, a megbánásaiktól és a feloldatlan fájdalmaiktól – hogy átélhessék azt a szabadságot, amelyben az életet teljes, gazdag, ünnepi mivoltában élvezhetik.”
2. „Ha a múlt elől futunk, vagy a jelen fájdalma ellen harcolunk, akkor bebörtönözzük magunkat. A szabadság azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami van, és megbocsátunk magunknak, megnyitjuk a szívünket, hogy felfedezhessük a jelenben létező csodákat.”
3. „Élhetsz a múlt börtönében, vagy ugródeszkának is használhatod a múltat, hogy eljuss ahhoz az élethez, amelyet a jelenben szeretnél élni. Volt egyvalami, ami minden túlélőben közös volt (engem is beleértve): nem volt ráhatásunk azokra a történésekre, amelyek a legpusztítóbbaknak bizonyultak életünkben; az azonban hatalmunkban állt, hogy mi határozzuk meg, miként éljük meg a traumát követő életünket.”
4. „A törött lényedet felcicomázod mindenféle diplomával, teljesítménnyel, elismeréssel, darab papírokkal, ám ezek közül egyik sem képes rendbe hozni azt, amiről te azt hiszed, hogy éppen rendbe hozod vele.
Miközben az alacsony önértékelésem ellen próbáltam küzdeni, valójában éppen hogy megerősítettem magamban az értéktelenségem érzését.
Azonban azzal, hogy megtanultam a pácienseimnek szeretetet és teljes elfogadást nyújtani, szerencsésen szert tettem annak a tudására is, mennyire fontos, hogy saját magamnak is ugyanezt nyújtsam.”
5. „Saját magam elfogadása bizonyult a gyógyulásom legnehezebb részének – olyasvalami ez, amivel a mai napig küzdök. Tökéletességre törekvésem már gyerekkoromban jelentkezett, amikor is ezzel a viselkedéssel igyekeztem kielégíteni az elismerés iránti szükségletemet, és még inkább alapvető megküzdési módommá lett akkor, amikor később a túlélők bűntudatával küzdöttem.”
6. „Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől – a félelmeim elől – nem leltem rá a szabadságomra. Börtöncellát építettem a rettegésemből, és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.”
7. „Amikor az önmegvalósításunk szükséglete konfliktusba kerül azzal a szükségletünkkel, hogy mások pozitív fényben lássanak bennünket, vagy éppen fordítva, olyankor úgy dönthetünk, hogy elnyomjuk, elrejtjük vagy figyelmen kívül hagyjuk a valódi személyiségünket és vágyainkat. Ezért amikor az válik a meggyőződésünkké, hogy esélyünk sincs arra, hogy szeressenek és egyúttal önmagunkhoz is hitelesek is maradjunk, annak a veszélye leselkedik ránk, hogy a valódi természetünket fogjuk megtagadni.”
8. „Ahhoz, hogy megváltoztassuk a viselkedésünket, mondja Ellis, az érzéseinket kell megváltoztatnunk, ehhez pedig mindenekelőtt a gondolatainkat kell megváltoztatnunk.”
9. „A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.”
10. „Amikor úgy érezzük, nem vagyunk befolyással a körülményeinkre, és amikor azt hisszük, hogy semmit sem tehetünk szenvedéseink enyhítésére vagy az életkörülményeink javításáért, olyankor leteszünk arról, hogy a saját érdekünkben cselekedjünk, mert azt hisszük, úgysincs értelme. Ugyanez történt a táborokban is, amikor az egykori foglyok kimentek ugyan a kapukon, de csakis azért, hogy utána visszatérjenek a börtönbe, és tétlenül üljenek, nem tudva, mihez kezdjenek a szabadsággal most, hogy végre elérkezett.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>