„Nem érdemlem meg, hogy éljek” – „A nevek dala” című filmről pszichológusszemmel

A történet

A nevek dala című filmet jórészt Budapesten forgatták, bár a történet nem hazánkban játszódik. Dovidl 13 éves, zsidó származású lengyel fiú, aki született tehetség, ha hegedülésről van szó. Édesapja éppen tanárt keres neki Londonban, és a helyzet úgy hozza, hogy befogadja őt egy angol család, akik szállást biztosítanak a számára, hogy mindenképpen kiaknázhassa a benne rejlő lehetőségeket. Dovidlnek hátra kell hagynia korábbi életét, és beilleszkedni egy teljesen más társadalomba, miközben Európában tombol a második világháború, és esténként, amikor senki sem látja, a vagány és rettenthetetlennek tűnő fiú a családja után sír.
Befogadó családjában a vele egyidős Martin sem üdvözli őt kitörő lelkesedéssel: először undok vele, de aztán szép lassan összecsiszolódnak és barátok lesznek. Sőt, mi több, amikor a háború miatt már tanáremberből is hiány van, akkor Martin veszi át Dovidl gyakorlásának a felügyeletét. Bár egyidős a két gyerek, de egy egész világ választja el őket egymástól. A jómódban és biztonságban nevelkedett Martin elképzelni sem tudja, milyen gyötrelmesen nehéz lehet a családodtól távol élni, azt sem tudni, élnek-e vagy halnak, amikor már Londont is bombázzák a németek.

Martin megéli a testvérféltékenységet is, hiszen apja időnként kivételez „a másikkal”, neki több mindent szabad, ráadásul hatalmas tehetséggel és kitörő önbizalommal áldotta meg a sors, miközben ő maga mindenben fájdalmasan átlagos. 

Évekkel később mindenki izgatottan várja Dovidl első igazán komoly koncertjét, Martin apja minden pénzét és idejét belefektette a fiúba, ám Dovidl végül nem jelenik meg, így a koncert elmarad. Köd előtte, köd utána, szinte nyomtalanul eltűnik második családja életéből is.
35 évvel később Martint a felesége körében látjuk gyermektelenül, és úgy tűnik, az életét olyan tehetséges, fiatal zenészek felkutatására és segítésére tette fel, mint amilyen egykor Dovidl is volt. Egy cingár, szorongó fiú épp úgy fogja kezében a hegedűt, mint egykori barátja, ez pedig bogarat ültet Martin fülébe, és elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, felkutatja és kideríti, mi történt 35 évvel ezelőtt, és egyáltalán életben van-e még régi barátja. 

Miért pont ezt az életet éljük?

A nevek dala más, mint az eddig elmesélt holokauszttörténetek: a film egy kívülálló szemüvegén keresztül láttatja a tragédia hatását a túlélőkre. Dovidl életútját komoly történelmi tragédia határozza meg, és a történet egyik megrázó pontján az élete egyetlen pillanat alatt változik meg és hullik darabokra. A fiatal tehetségen keresztül megfoghatóvá válnak Herman szavai, miszerint

a traumatikus esemény „szétzúz mindent az áldozat körül. Megkérdőjelezi alapvető emberi kapcsolatait, a világba és az emberekbe vetett hitét, lerombolja az egyén addig jól működő vélekedésrendszereit.”

Mivel az ember nem magányos farkas, egyéni tragédiája a környezetében élőkre is kihat, és a film ezt is végigköveti. A tehetséges Dovidl mellett Martin átlagosnak gondolt küzdelmei is láthatóvá válnak, és az életét nézve szeretnénk megérteni a motivációját, a tekintetében tükröződő szomorúságot, a döntéseinek miértjét.

Kép

Örök kérdés, hogy a választásaink és cselekedeteink mögött mennyiben állnak személyes jellemzőink, és mennyiben környezetei tényezők (családi hatások, kortárs csoportok, intézmények, helyi közösség, kultúra, társadalmi tényezők). Annyi bizonyos, hogy minden ember élete csak az őt körülvevő mátrixban értelmezhető, ráadásul a különböző tényezők interakcióban is vannak egymással, és szűrik, módosítják egymás hatását.

A pszichológia szerint,

bár az örökölt temperamentumunk (aktivitási szint, társas hajlam, emocionalitás) hatással van a személyiségünk alakulására, de ezek inkább adottságként értelmezhetőek, amiket a környezeti tényezők sokféle irányba formálhatnak.

A fontos személyekkel való kapcsolat meghatározó része ennek a folyamatnak, így amikor Martin szinte egyszerre veszíti el a számára központi személyeket, mintha légüres térbe kerülne, ahonnan nem tud másként kievickélni, csak ha szembenéz a benne lévő dühvel, fájdalommal és csalódottsággal, amihez úgy érzi, muszáj kibogoznia a múlt rejtélyeit. A nyomozásának egyik tanulsága, hogy a személyes elakadások és a társadalmi traumák szorosan összefonódhatnak az egyén életében.

A túlélők bűntudata

A zene ereje és szépsége központi szerepet tölt be a filmben. A katartikus, érzelmileg megmozgató jelenetek mind a zenéhez kapcsolódnak, így Dovidl számára is a címben szereplő dal (amelynek történetét a spoiler elkerülése érdekében nem írjuk le) jelenti azt a kapaszkodót, amelynek segítségével túlélheti azt a megrázó tragédiát, amivel szembesülnie kellett. Később ez válik számára a vezeklés eszközövé is, hogy valamiképpen megküzdjön az őt emésztő bűntudattal.

A traumák túlélői gyakran érzik úgy, hogy rosszat tettek, mert túlélték azokat a borzalmakat, amelyekben mások, értékes emberek haltak meg. Úgy érzik, hogy tehettek volna valamit, hogy a tragédiát megakadályozzák, ezért nem érdemlik meg az életet.

A későbbiekben pedig folyton az okot kutatják: miért pont ők maradtak életben? A film egyik legfontosabb kérdése, hogy miként lehet ezzel a teherrel együtt élni.
A bűntudatot és a szégyenérzetet, illetve a leszármazottaknak tudattalanul átadott transzgenerációs traumákat a hallgatás és a titkolózás csak tovább fokozza. A film a zene erejével dolgozza fel ennek a nehézségét. Julia Kristeva szerint a művészet a legősibb terápiás módszer, a filmben pedig ezzel párhuzamosan az emlékezés nyelve is. 

Kép

Bár a film a holokauszt áldozatainak állít emléket, felmerül bennünk a kérdés, hogy Martin és Dovidl történetében csak egyetlen áldozat van-e? Tulajdonképpen a két fiú hasonló dolgokon megy keresztül. Martin is elveszíti valamilyen szinten az addig jól megszokott családját, osztoznia kell szülei figyelmén, szembe kell néznie saját középszerűségével. Dovidl mindenütt ott van, mindenben jobb, mindenbe belefolyik, ami Martiné, és végül nem marad más Martinnak, csak a hiány és a gyász olyasvalaki után, akinek sem a létében, sem a nem létében nem lehet teljesen bizonyos. De még ez a szenvedés sem lehet az övé, hiszen hogyan lehetne felvenni a versenyt a holokauszt okozta családi tragédiákkal és veszteségekkel? A lélek fájdalmait azonban nem lehet patikamérlegen méricskélni, és a történetben szinte nincs is olyan szereplő, aki ne szenvedett volna el valamilyen komoly veszteséget. Vajon sikerül lezárni a múltat? Eljön az a pont, amikor az érintettek végleg elgyászolják a veszteségeiket, elengedik a fájdalmat, és elhiszik, hogy joguk van örülni az életnek? 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>