Hét vidám-szomorú történet az öregek gyerekké válásáról, életünk szerepcseréiről

Olvasd el!

„Anyuuuu! Mi van ideírva?” – kérdezi a négyéves kislány az egyik könyvére bökve. – „Mese, mese, meskete” – válaszolja az anyukája. - „Nem látom.” „De, látod, csak még nem tudsz olvasni.” „Anyu, én mikor tudok már olvasni?” „Legkésőbb elsős korodban, ne aggódj!” „Jó, addig olvass nekem te, anyu!” 
És eltelik húsz év. 
„Kislányom, elolvasnád, hogy ez a kettő mikor jár le?” – nyújt az idősödő anya két tejszínhabos flakont a felnőtt lánya felé. – „Az egyiknek márciusban, a másiknak júliusban jár le a szavatossága” – válaszolja a lánya. – „Milyen jó, hogy itt vagy, mert én már olvasni se tudok...”. „Ne túlozz, csak a szemüvegedet kéne elővenned az apróbetűkhöz!” „Jó, akkor a márciusit bontjuk fel előbb.”

Rágd meg jól! 

„Kisfiam, lassan edd az ételt, és rágd meg jól, ne lapátold magadba! Ha félrenyelsz, nem bírlak már el, hogy csak úgy felkapjalak és kirázzam belőled!” – mondja apuka mérgesen a nyolcéves, nagy étvágyú fiának. 
Eltelik negyvenöt év. 
„Papa, könyörgöm, egyél lassabban, folyton megköhögtet az étel, rám meg a frász jön, hogy félrenyelsz! Nem ér ám ki olyan hamar a mentő, mint ahogy megfulladnál! Én meg nem tudlak felkapni, hogy kirázzam belőled az elakadt falatot!”

Ne fürdess!

„Anya, ne fürdess, már nagylány vagyok, tudok egyedül fürdeni!” – hárítja anyját a kislány. – „Tudom, nagy óvodás vagy, de a múltkor is koszosan maradt a nyakad, amikor egyedül fürödtél. Most az egyszer még megmutatom, hogy kell magad megmosni, jó?” 
Negyven évvel később: 
„Anya, segítsek a fürdésben?” „Nem, köszönöm, van épp elég dolgod, elboldogulok egyedül.” „De hát látom, hogy alig tudod kinyújtani a karod, a múltkor se érted el a tarkódat, még mosdókesztyűvel sem. Engedd, hadd segítsek, jó?”

Ne ficánkolj! 

„Ne ficánkolj a kádban, fiam! A vízben könnyű elcsúszni! Már csak az hiányzik, hogy betörd a fejed, és rohannunk kelljen veled a Heim Pál Kórházba, éjszakai ügyeletre! Épp elég volt múltkor a térdzúzódásod, órákba telt, mire bejutottunk a sebészetre, és egy hétig nem mehettél iskolába.” 
Harmincnégy év múlva:
„Apuka, vettem egy tapadókorongos műanyag szőnyeget, ezt tegyük be a kád aljára, mielőtt megereszted a vizet. És óvatosan másszál bele, légy szíves, rögtön ülj le, ne csoszogj a vízben! Nem hiányzik egy combnyaktörés, épp elég volt újévkor a Honvéd ügyeletén órákat ülni a trombózisgyanúddal!”

Nagyothallasz? 

„Kisfiam, szedd össze a földről a legókat! Mindjárt jön hozzánk családlátogatásra a tanító néni, és kificamodik a bokája, ha rálép egy széthagyott játékra.” „Kisfiam, neked szelektív a hallásod?! Előbb kértelek, hogy szedd össze a legókat, mozdulj már meg! Mit fog rólunk gondolni a tanító néni, ha ilyen kupiba kell bejönnie?” 
Eltelik huszonöt év. 
„Anya, halkítsd le a tévét légy szíves, mindjárt megérkezik a főnököm, meghívtam egy kis Ballantine’s-ra.” „Anya, az előbb szóltam, hogy ne bömböltesd a tévét! Tudom, hogy nagyothallasz, de akkor ülj közelebb ahhoz a nyavalyás készülékhez, veszek majd neked fülhallgatót! Mondtam, hogy jön a főnököm, ettől függ az előléptetésem!”

Csoki helyett túrórudi 

Anya három kisgyermekével a szupermarketben: „Szó sem lehet róla, hogy megvegyük azokat az édességeket! Ha hisztiztek, akkor meg juszt se! Azok káros vacakok, egészségtelenek, kilyukad miattuk a fogatok!” „De a papa a múltkor adott nekünk csokit, amikor elvitt minket sétálni!” „A nagypapa régiesen gondolkodik, ő nem tudja, mi egészséges, mi nem! Csokit csak vasárnap kaptok, csak egy sort és csak ebéd után, tudjátok! De azért veszek nektek egy túrórudit, az talán még valamennyire egészséges édesség.”
Húsz évvel később: 
A gyerekek otthon vannak, édesanyjuk home office-ban dolgozik. „Anyu, láttuk ám, amikor a fiókodba csempésztél egy egész tábla csokoládét! Igazán példát mutathatnál nekünk, hogy nem eszel ennyi csokit, csak egy héten egyszer, akkor is ebéd után.” „Szerencsére már felnőttek vagytok, és ebben nem kell nektek példát mutatnom. Különben is nyolc órája gyűröm az internetet, egyszerűen nem fogna már az agyam, ha nem ennék csokit.” „Ha ennyire szükséged van az édességre, legalább azokat az egészséges müzliszeleteket edd, amiket a múltkor vettünk neked, nem véletlenül!” 

Nem való neked!

„Kislányom, ne vegyél fel ilyen rövidnadrágot, nagyon előnytelen. Ebben az is kövérnek néz ki, aki egyébként teljesen jó súlyban van, mint te. Ha gondolod, szívesen elmegyek veled vásárolni valami rendes nyári nadrágot” – ajánlja az anyuka tizenéves lányának. – „De anyu, most ez a divat. Csak nem gondolod, hogy veled megyek vásárolni? Milyen gáz lenne, amikor a barátnőim már mind egyedül veszik a cuccaikat!” 
Tizenöt évvel később: 
„Anyu… khm… inkább ne vedd fel ezt a térd fölé érő szoknyát. Tudom, hogy jó a lábad, meg minden… de ez nagyon előnytelen rajtad. Kövérít. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy kövér vagy, csak ez a szoknya, tudod, szélesít” – méregeti a huszonéves lány a változókori molettségtől és a stresszevéstől szenvedő anyját. – „De hát nem hordhatok hosszú szoknyát, amikor az most annyira nem divat!” – hárítja az anya csalódottan. – „Mikor néztél te utoljára szét az utcán, hogy mi a divat? Elmenjek veled vásárolni valami neked való cuccot?”