A szerelem mindent legyőz? – Ezért szeretjük annyira Jane Austent

Ravasz istenek, győztes halandók

A megpróbáltatásokon át diadalmaskodó szerelemről szóló történetek őstípusát a görög-latin mondákban találjuk meg: közülük is talán a legszebb Ámor és Psyche (Psziché) legendája, amely később rengeteg költőt és írót ihletett meg, modern korunkban például Weöres Sándort. A sorsokat itt még az istenek igazgatják, igaz, nagyon is emberi érzületektől vezérelve. Vénusz féltékenységből küldi el fiát, a félisten Ámort, hogy íjával sebezze meg, és így bocsásson szenvedélyes, de méltatlan szerelmet a gyönyörűséges királylány, Psziché szívébe, aki szépségében vetélkedni merészel vele. De Ámor maga sebződik meg a lány szépsége láttán, akivel aztán éjjelente titokban szerelmeskedik, anélkül, hogy láthatná őt. A királylány irigy nővérei nem nyugszanak: felbiztatják Pszichét, lesse meg szerelmesét. A sötétben meggyújtott lámpás forró olajcseppje azonban megégeti Ámort, aki anyjához menekül. Vénusz bosszúból számtalan próbának veti alá a szerelmes és gyereket váró királylányt, aki – bár a próbákat kiállja – kíváncsiságból újabb nagy hibát vét: beletekint az alvilág királynőjének varázsszelencéjébe, és ezért halálos álomba merül. A happy end azonban nem marad el.

Ámor szerelmének erejével felébreszti hősnőnket, akit Jupiter, a főisten végül a halhatatlanok közé fogad.

Nem nehéz felfedezni az ókori legendában az igencsak változatos műfajú világirodalmi utódokat: akár a mesék világát, például Hamupipőke vagy Hófehérke történetét, akár a Szentivánéji álom holdvilágos erdejét, ahol az istenek helyébe lépő manók és tündérek játszanak a halandó emberekkel, akiket a kiszámíthatatlanul lesújtó végzet bolondabbnál bolondabb kalandokba sodor. Ám a végén minden a szerencsésen alakul, és az összeillő párok újra egymásra találnak. De beleillik a sorba a mi János vitézünk is, aki számtalan próbatétel után Tündérországban találja meg újra az ő Iluskáját, és ekkor íródnak le „országában a szerelemnek” a sorok az érzésről, amire mindnyájan vágyunk: „Tündérfiak és tündérlányok/ Halált nem ismerve élnek boldogságnak/ Nem szükséges nekik sem étel, sem ital/ Élnek a szerelem édes csókjaival.”

Türelmes asszonyok, kívánatos férfiak

Sajnos, a szerelem édes csókja kevés a materiális léthez. Ezt leginkább a nők tapasztalták meg hosszú-hosszú évszázadokon át, amikor is a függetlenséget biztosító kenyérkereső foglalkozás helyett egyetlen dolgot tehettek: igyekeztek minél előbb jól férjhez menni. De a 18. század Angliájában akadt közöttük valaki, akinek férjhez menni ugyan nem sikerült, ám női okossággal és bájjal előadott történeteiben szerencsésen alakuló kapcsolatok egész sorát örökítette meg, hogy a mai napig élvezettel olvassuk szereplőinek félreértéseken alapuló szerelmi kergetőzéseit.

Jane Austen regényeinek hősei – írta Szerb Antal, a világirodalom kitűnő ismerője – úgyszólván helyet foglalhatnának egy teázó asztal körül, hiszen itt alig esik másról szó, mint ifjú hölgyekről, akiknek már igazán férjhez kéne menniük, és titokzatos fiatalemberekről, akiknek titokzatossága abban áll, hogy valamilyen félreértés miatt mégsem akarják elvenni az ifjú hölgyet. Volt ebben tapasztalata magának az írónőnek is: húgával való levelezéséből tudjuk, hogy egy Tom (Lefroy) nevű férfiúval folytatott flörtje nem vezetett eredményre, a lánykérés elmaradt, és Jane Austen „vénkisasszonyként” (mai szemmel nézve persze igen fiatalon) halt meg.

De a világ mégsem feledkezett meg róla, sőt… 1995-ben a BBC bemutatta a Büszkeség és balítélet című regényéből készült adaptációt, és mi újra felfedeztük az írónőt, számtalan szerencsés kimenetelű (azaz: házassággal végződő) szerelem krónikását.

Azóta Jane Austen-lázban ég a világ, a legenda szerint kiürülnek Londonban az utcák, amikor a sorozat epizódjait ismétlik.

Később akadt egy ügyes írónő, aki ráült e divathullámra: a szerencsés Helen Fielding lett 1996-ban megjelent regényével a 20. század egyik legolvasottabb írója. A Bridget Jones naplóját –1997-ben az Év könyve címet is elnyerte – 40 országban 15 millió példányban adták ki, két film is készült belőle, természetesen világsztárokkal, ahogy illik, és sokan a 20-21. század szingli-problematikája első fontos megjelenéseként értékelik. A szerencsés szerelmesek a végén persze itt is (többször is) egymásra találnak…

Kitartó párok, örök szerelmek

Van egy ugyancsak görög-római legenda az örök szerelem mítoszáról. Philemon és Baucis az a ritka hűséges és szerető házaspár, akiknek megadatik, hogy férj-feleség együtt, egyszerre haljon meg. Egyikük hárssá, másikuk tölggyé válva, egy törzsből kinőve faóriásként hirdetik a szerelmet megőrző házasság diadalát. A történetet – pikáns módon – az a latin költő, Ovidius emelte a görög hitvilágból szépirodalommá, akinek egyik főművét, a szerelem művészetéről írt tankölteményét sokáig piruló arccal olvasta az utókor, és még ma is meglepődünk a testi szerelem technikáját részletező költő bátorságán, ha sok újat már nem is tudunk meg tőle.

De Philemon és Baucis történetét mégis csak meg kell köszönnünk neki, hiszen egyik ihletője lett a 20. század talán legcsodásabb regényének, amely kimondja: a szerelem nemcsak a fiatalok előjoga. Gabriel García Márquez regénye, a Szerelem a kolera idején egy életen át tartó vonzalom története: főhőse, Florentino beleszeret a tizennégy éves Ferminába; az érzés elkíséri hosszú évtizedeken át, hogy végül happy enddel végződjék. Kritikusai szerint a könyv egyszerre állítja és kérdőjelezi meg az örökké tartó szerelem lehetőségét, ugyanakkor hitet tesz az élet mellett a halállal szemben. „Az életet az öregedéssel együtt kell elfogadni”. „Nem annyira a halál, mint inkább az élet határtalan” – mondják a könyv szereplői, és a konklúzió is egyértelmű:

„Az egyetlen dolog, amit a szerelemről tudni lehet, hogy az élet megtanulhatatlan.”

García Márquez életrajzírói nem felejtik el megemlíteni, hogy az író a feleségét tizenhárom éves korától ismerte, akkor esküdtek örök hűséget egymásnak, ám csak tizennégy évvel később házasodtak össze. Az idilli képen aligha ront az a tény, hogy a pofozkodással végződő botrány a két dél-amerikai íróóriás, García Márquez és a vetélytársának tartott Vargas Llosa között egy nő miatt robbant ki, és az a nő nem García Márquez hitvese volt. A Szerelem kolera idején írója ugyanis – állítólag – túl gyengéden vigasztalta Vargas Llosa válni készülő feleségét. Amiből az a tanulság, hogy a való életnek és az irodalomnak igen csak áttételesen van közük egymáshoz.

Az élet és az irodalom

„Oliver Mandeville fiatal angol nemes Olaszországban utazgatva eljut Veronába, és találkozik egy öreg páterrel. Padre Ippolito nem fogy ki Verona dicséretéből, de nagyon elcsodálkozik, amikor azt hallja, hogy Angliában Veronát Rómeó és Júlia városának nevezik. – Capulet Júlia és Montague Rómeó – ismételgeti elgondolkozva, majd a fejére csap. – Hallja, csak nem arról a Júliáról beszél, aki férjhez ment Páris grófjához, és nyolc gyereket szült neki…?! És csak nem arról a csélcsap, szoknyavadász Rómeóról, aki egy márki lányát szöktette meg?! A fiatal angol nemes a szívéhez kap, és közli, hogy Shakespeare drámájában mindez ezerszer szebben van. – Szebb, szebb – mérgelődik a bölcs páter. –  Nem tudom, mi szép van abban, ha két ember megöli magát, ahelyett, hogy összeházasodnának, és boldogan élnének, amíg meg nem halnak.”
Így, ilyen kedves iróniával ír Karel Čapek Apokrifek egyik történelmi miniatűrjében, apokrif elbeszélésében Rómeóról és Júliáról, a tragikus szenvedély apoteózisáról – a boldog, szerencsés szerelmesek és a happy enddel végződő szerelmek védelmében.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>