Elvesztünk a sípályán – „Anyával mindig történik valami!”

Nem tájékozódom jól, könnyen elbizonytalanodom az új helyeken, ahol nem jártam már legalább háromszor-négyszer. Velem ellentétben a férjem mindenhol lazán eligazodik, ha kidobnák valahol egy repülőből, az se okozna gondot neki. Ha túrázunk, és épp nem a kijelölt turistaútvonalon haladunk, ő akkor is tisztában van azzal, merre van a helyes irány. Ha együtt megyünk valahova, teljesen rá támaszkodom. Bevallom, olykor, amikor nem én vezetek, egyáltalán nem figyelem, hol megyünk le az autópályáról, merre kanyarodunk. Szokott is húzni, amikor én ülök a volánnál, és annak ellenére, hogy a navigáció mondja a helyes irányt, megkérdezem: „Itt akkor kanyarodjak balra?” Ahelyett, hogy egyből mondaná, igen, megkérdezi: „Szerinted?”

Amikor Budapestről vidékre költöztem, jó pár hétbe tellett, mire kiismertem magam az új városban, és már nemcsak a főútvonalakat választottam, hanem a kisebb, levágós utakon is biztonsággal mozogtam. Emlékszem, eleinte még térképpel közlekedtem, vagy előre megnéztem, hogyan jutok célba, melyik útvonalon menjek. Ma már elvezetek bárhova az országban, sőt, már külföldön is vezettem egyedül, de olyankor jobban résen kell lennem. Ha el is tévedek valahol akár gyalogosan, akár autóval, mindig akad valaki, aki útba igazít. Már olyan is előfordult, hogy a célig kísértek autóval, vagy lerajzolták, merre menjek.

Szoktam is mondani a férjemnek, lehet, hogy az Isten nem áldott meg túl jó tájékozódási képességgel, de helyette adott jó kommunikációs készséget, és szerencsére soha nem okoz gondot másoktól segítséget kérnem.

Hála Istennek, nyolcéves lányom ebben nem rám hasonlít, hanem az apjára. Sokszor meglepődöm, hogy hónapokkal később is emlékszik, mi hol van, merre kell menni, hol kell kikanyarodni a körforgalomból. Ha a férjem nincs velünk, rá is támaszkodhatok, mintha térkép lenne az ő fejében is. Amikor időként megkérdőjelezem az ő javaslatát, csak annyit mond: „Anya, bízz bennem, a múltkor is én találtam oda!” Ma már nem is vitatkozom vele.

Nagy szerencsémre tavaly is velem volt, amikor eltévedtem a sípályán. Neki és a jó kommunikációs készségemnek köszönhetően jutottunk le a hegyről. Mentségemre legyen mondva, hogy közel 100 km-es pályarendszeren síeltünk.

Egyik nap új sípályát próbáltunk ki, ahol korábban még sosem jártunk. Délelőtt én síeltem a kisebbikkel a tanpályán a hütte mellett, a férjem a nagyobbikkal jó pár pályát kipróbált fent a hegyen. Ebéd után váltottuk egymást. Biztonság kedvéért kezembe nyomta a térképet, és megmutatta, mely pályák jók, hol, melyik felvonóval menjünk. Eltettem a zsebembe azzal, hogy elég lesz nekünk, ha egyetlen egy pályán síelünk, örülök, ha azt megtalálom, ráadásul háromnegyed óra múlva zárnak a felvonók. Amikor felértünk a hegy tetejére, rögtön zavarba jöttem, mert öt irány közül kellett választani. Kis gondolkodás után meg is találtam a megfelelőt (persze a lányom segítségével). De jaj, a pálya közben keresztezett egy másikat, és eltévesztettük. Rájöttem, hogy rossz fele síelünk, de azzal nyugtattam magam, nem baj, visszamegyünk a hegy tetejére egy másik felvonóval, és a következő menetnél jobban figyelünk. Így is tettünk volna, de mire leértünk a hegyről, már bezárt a felvonó. „Most mit csinálunk?” – kérdezte szomorúan a lányom. Néztem a térképet, hol is lehetünk most, merre is van a családunk másik része, majd a felvonón lévő feliratot, de nem találtam a térképen. Ekkor rám szólt a lányom: „Apa így mutatta a térképen, innen jöttünk, itt rontottuk el, szerintem itt vagyunk.” Megint igaza volt.

Egyből hívtam volna a férjemet telefonon, hogy elmondjam, mi a helyzet, de az sajnos lemerült. Lányom már kezdett aggódni: „Anya, most mi lesz? Hogyan jutunk le innen?” „Várj, anya kitalál valamit!” – mondtam, és odaléptem egy ötfős osztrák síoktató csoporthoz, hogy segítséget kérjek. Mivel már felfelé, a hegy tetejére egyetlen egy felvonó sem működött, azt javasolták, hívjam a férjemet, hogy autóval jöjjenek értünk, mert a hegy túloldalára keveredtünk, amely kb. 25-30 kilométer távolságra van tőlük. „Rendben, én hívnám, csak lemerült a telefonom” – válaszoltam. Egyikőjük rögtön nyújtotta az övét, hogy hívjam arról. Tárcsázni kezdtem, és akkor ért az újabb sokk: a férjem telefonja is lemerült. Szerencsére emlékeztem a hütte nevére, ahol üldögélhetnek, vagy körülötte lehetnek. Felhívták a hüttét, hogy majd úgy próbáljanak szólni neki, de ez a kísérlet is meghiúsult, mivel több száz ember volt még a hüttében és annak teraszán. Elég szomorú ábrázattal néztem az oktatókra: „Akkor most mi tévők legyünk?”

Intézkedni kezdtek, közben a hegyről érkezett néhány motoros szánkó, amelyekkel fent rekedt síelőket hoztak le. Egyikükkel megbeszélték, hogy felvisz minket a hegytetőre, és onnan lesíelünk a hüttéhez, de még várnunk kell egy kicsit, mert előbb még pár embert le kell hoznia. A síoktatók ezzel el is köszöntek tőlünk, most már rendben leszünk, megoldódott az ügyünk. Hogy biztosra menjünk, megkérdeztem, melyik férfi visz fel minket, és megígértettem vele, hogy tényleg visszajön értünk.

„Visszajövök” – mondta, és rám kacsintott – ennyi biztosítékot kaptam.

Ahogy telt-múlt az idő, besötétedett, és hirtelen eltűntek az emberek körülöttünk, már csak egy-egy motoros szánkó jött-ment, hozott le valakit a hegyről. Majdnem egy óra telt el így, mire újra feltűnt a szánkó, és már mellettünk állt meg. Felpakoltuk a sífelszerelésünket, és felültünk a vezető mögé. Én már azon kezdtem aggódni magamban, hogyan síelek le gyerekkel sötétben a hegyről. Szerencsére megmentőnk is látta, hogy ehhez már lehet, túl késő van, és azt mondta, levisz minket a hüttéhez, csak másik járgánnyal. A hegy tetején bekísért minket a felvonó vezérlőjébe, ahol magunkra hagyott pár percre. Majd visszatért, bementünk a garázsba, ahol egy hatalmas ratrak állt, erre szálltunk fel. Lányom egyből elmosolyodott, nagy álma volt, hogy egyszer ilyenen is utazhasson, bár azt nem gondolta ő sem, hogy ilyen körülmények között valósul meg. Elindultunk szépen lassan a teljes sötétségben lefele a lejtőn, miközben elkezdett hatalmas pelyhekben hullani a hó, alig lehetett látni valamit. Kicsit ijesztő volt az egész, de próbáltam nem kimutatni a félelmemet a lányom előtt, inkább arról beszéltem neki, micsoda kalandokban van részünk, milyen új járműveket próbálhatunk ki, lesz mit mesélnie első nap az iskolában. Sofőrünkkel csak pár mondatot váltottunk, neki nem ment annyira az angol, nekem meg a német nem az erősségem. Útközben megálltunk egy hütte mellett. Otthagyott bennünket járó motorral a lejtő közepén, hogy pár perc, és jön. Izgalmas néhány perc volt, hogy vajon visszajön-e, és hogyan folytatódik a történetünk, de szerencsére nem kellett sokat várnunk rá.

Azon egy percig sem aggódtam, hogy a férjemék ott lesznek-e még, mert nem először vesztettük el egymást úgy, hogy valamelyikünknél nem volt telefon.

Ilyenkor mindig – magától értetődő módon – mindketten arra a helyre próbálunk visszajutni, ahol utoljára láttuk egymást. Ez az elv bejött már bevásárlóközpontban és külföldi városban is. Abban is biztos voltam, hogy ő sem csak üldögél és vár. Mint később kiderült, ő már tudta, hogy biztonságban vagyunk. A felvonók zárása után félórával már neki is furcsa volt, hogy még mindig nem érkeztünk meg, ezért érdeklődött a legközelebbi felvonónál, hogy nem történt-e baleset. Megnyugtatták, hogy aznap délután csak egyszer jött a mentőhelikopter, de nem síelőhöz, hanem snowboardoshoz. Azt gondolta, akkor valami miatt csak lassan érünk le, lehet, hogy lányunk elfáradt. Amikor már teljesen besötétedett, újra érdeklődött, hogy nem láttak-e egy nőt a lányával. Körbetelefonálták az összes felvonót, így hírt kaptak arról, hogy rendben vagyunk, már úton vagyunk lefele. Ennek örömére beinvitálták őket az irodába, férjemet sörrel kínálták, a fiamat meg sütivel. Férjem visszautasította, mondván még vezetnie kell, de hamar meggyőzték: „Vezessen a felesége, ha már elveszett és várni kell rá!” Így ők elég jó hangulatban töltötték a várakozási időt.

Amikor leértünk, láttam, hogy már csak a mi autónk árválkodik a parkoló közepén. Ahogy szálltunk le, a férjem és a fiam már gyalogolt is felénk. Sofőrünk csak annyit mondott búcsúzóul: „Remélem, többet nem ilyen szituációban találkozunk” – és elindult vissza a teljes sötétségben. „Én is nagyon remélem!” – válaszoltam. Nagy volt az öröm, hogy előkerültünk, egyedül kisfiam volt bánatos: „Ez nem igazságos, hogy ti utazhattatok ratrakkal, én meg nem!” – fakadt ki, de férjem hamar megnyugtatta: „Szerintem, ha majd anyával síelsz kettesben, biztos utazhatsz még ilyennel, vele ugyanis mindig történik valami.”