Az elektromosság zsákutcája: a villamosszék 

Az 1880-as években, amikor az elektromos áram megkezdte diadalmenetét, leginkább még csodaszámba menő, izgalmas szenzációnak számított. Még mindig érezhető volt vele kapcsolatban a vásári mutatvány hangulata, ha nem is olyan erősen, mint másfél évszázaddal korábban. Benjamin Franklin, az Amerikai Egyesült Államok egyik alapítója, a pozitív és negatív töltések felfedezője, a villámhárító feltalálója még tudományos és politikai karrierje előtt, 1743-ban találkozott először ezzel a varázslatos jelenséggel. Egy Archibald Spencer nevű utcai mutatványos félig ismeretterjesztő, félig vásári mutatványba hajló bemutatója ragadta meg a figyelmét Bostonban. A statikus elektromosság szikrázó kisülései szinte megbabonázták. Franklin későbbi kísérletein keresztül a világ sokat köszönhet ennek az attrakciónak. 

Száznegyven évvel később a jelenség misztikus felhangjai még mindig nem csengtek le. A levegőben felhalmozódó, láthatatlan energia, a villámok pusztító ereje még mindig valamiféle isteni megnyilvánulásnak tűnt. A korszak haladó szelleme ráadásul kiegészítette még egy vonzerővel: az emberiség tudományos teljesítménye büszkeséggel töltötte el az érdeklődőket. Az elektromosság olyan téma volt, ami óriási lehetőségeket tartogatott a közeli jövőre nézve; olyan terület, ami az isteni szférából fokozatosan átkerülhetett az ember uralma alá, és felmérhetetlen eredményekkel kecsegtetett. 

Ennek megfelelően a tudományos eredmények szűretlenül kerültek át a mindennapi életbe és a kereskedelembe. A hirdetési felületek megteltek mindenféle olyan termékkel és szolgáltatással, amik az elektromosság látszólag csodatévő hatásait igyekeztek kihasználni. Az elektromágneses hajkefe például nemcsak a haj korpásodását és a kopaszodást volt hivatott megakadályozni, hanem mindenféle fejfájás ellen is ajánlották. A hölgyeknek rendelkezésére állt az elektromos fűző, amit idegesség és érzékenység ellen javallottak, szorongó férfiak pedig elektromos talpbetétet vásárolhattak. A Wilson-féle elektromágneses alsóneműkbe az egész testet be lehetett burkolni, és a hirdetés szerint gyakorlatilag minden betegséget megelőzött. 

Mialatt ezek a kisstílű machinációk folytak, a háttérben sokkal nagyobb horderejű események zajlottak. Miután az amerikai Thomas Alva Edison szabadalmaztatta a világ első gyakorlatban is alkalmazható villanykörtéjét és a tömeges áramellátáshoz nélkülözhetetlen elektromos elosztórendszert, megindult a háború a fogyasztókért. A legfontosabb célpont a világítás volt. A nagyvárosi utcák éjszaka éppen olyan veszélyes és félelmetes területek voltak, mint a legmélyebb dzsungel. Az ősi, ösztönös félelem a sötétségtől ezeken a helyeken is teljesen megalapozott volt, ezért a megbízható közvilágítás kiépítése felmérhetetlenül nagy profitlehetőségekkel csábította az üzletembereket. A háztartásokban égő tűzveszélyes petróleumlámpák sem elégíthették már ki sokáig az emberek igényeit. 

Az 1880-as évek végétől kezdve az áramszolgáltatásért két óriáscég küzdött ádázul: Edison cége, az Edison Illuminating Company és a nagy ellenlábas, George Westinghouse cége, a Westinghouse Electric Corporation.  

A villamosszék tulajdonképpen annak a gyilkos küzdelemnek a mellékterméke, amit a két üzletember vívott egymással. Személyes harc volt ez, két hatalmas egójú, nárcisztikus akarnok vetélkedése. 

Edison meg volt győződve róla, hogy a jövőt az alacsony feszültségű egyenáram jelenti, Westinghouse pedig a Nikola Tesla-féle váltóáramra építette a stratégiáját. Az egyenáram sokkal biztonságosabbnak ígérkezett, viszont nem lehetett nagyobb távolságokra eljuttatni, és rövid távolságra is csak karvastagságú, drága rézvezetékeken. Edison viszont gigantikus bevételekre számíthatott a minden utcasarkon felépítendő generátorokból. Westinghouse váltóáramú rendszerével sokkal nagyobb távolságokra, jelentősen gazdaságosabban lehetett elszállítani a veszélyesebb, 110 voltos feszültséget. Westinghouse kilátásai sokkal jobbak voltak, Edison ügynökei egymás után álltak át az ellenséghez. Edison maga is érezte, hogy nem az ő rendszeréé a jövő, ezért kifejezetten aljas gyűlöletkampányt indított a váltóáram ellen. 
Azt akarta bebizonyítani, hogy Westinghouse módszere halálos veszélyeket rejt a lakosság számára. Utcagyerekeknek huszonöt centet fizetett minden kóbor kutyáért, amit elhoztak neki, majd látványos, kegyetlen bemutatókon ölte meg őket váltóárammal. A hatást fokozandó, ugyanígy megölt egy lovat, sőt, egy New York-i állatkert agresszív elefántját is váltóárammal végeztette ki. Topsyt 6600 voltos feszültséggel tíz másodpercig sokkolták, mire füstfelhőben és szikraesőben összerogyott. Ezután a biztonság kedvéért köteleket hurkoltak a nyaka köré, és újabb percekig tartott, mire megfulladt. Eközben Edison emberei a saját maga által kifejlesztett mozgófilm-kamerával rögzítették az eseményeket, majd egy Edison-féle vetítőgéppel, tisztes belépő fejében vetítették a filmet az érdeklődő nagyközönségnek. Az elektromosság tehát továbbra is az élet, a halál és ugyanakkor a megállíthatatlan tudományos haladás szimbóluma volt.  

Ahogy a Mary Shelley-féle Frankenstein-történet szerint az elektromosság keltette életre a halottakból összerótt teremtményt, úgy eljött az az idő, hogy halált is osszon.  

1886-ban New York állam kormányzója összehívta az úgynevezett Gerry-bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy új kivégzési módszert szavazzon meg az addig alkalmazott akasztás helyett. Aggályosnak tartották, hogy ha nem elég magasról ejtik le az áldozatot, akkor hosszú percekig fulladozik, ellenkező esetben viszont a hatalmas rántástól esetleg leszakad a feje. Több emberi jogi szervezet követelte, hogy szüntessék meg ezt a fölöslegesen brutális módszert. A kivégzőosztagot azért vetették el, mert rossz színben tüntette volna fel az amerikaiak milliói számára fontos lőfegyvereket, a guillotine-t pedig azért, mert „túl francia” volt. Mindenkinek kapóra jött az új csodatechnológia, az elektromosság. 1889-ben megszületett az elektromos kivégzésekről szóló törvény. 

Mivel Edison, a zseni, a ravasz és mindentudó üzletember személye addigra már egyfajta nemzeti intézménnyé, orákulummá nemesedett a közvélemény szemében, egyértelmű volt, hogy neki kell megoldania ezt a kérdést is. Újabb egerek, nyulak, kutyák élete árán ki is fejlesztett egy módszert, amivel állítólag gyorsan és tisztán lehetett embert ölni. Természetesen szó sem volt nemzeti felelősségtudatról: a rendszer váltóárammal működött. Kiváló alkalom volt ez, hogy végleg befeketítse George Westinghouse rendszerét, és egyben őt magát is. Edison – kifejezetten arcátlanul – megpróbált vásárolni egy Westinghouse-féle váltóáramú generátort, de mivel nem adtak neki, használtan vett egyet. Így született meg a kivégzések új alapelve.  

Egy ló és egy elefánt után végre egy emberen is bebizonyíthatták a váltóáram gyilkos természetét. 

Kivégzendő bűnözőt is hamar találtak. Egy William Kemmler nevű utcai gyümölcsárus – hároméves kislányuk szeme láttára – fejszével agyonverte a feleségét. Még aznap feladta magát, és beismerte a tettét. A hírverés óriási volt, Kemmler valóságos híresség lett. A börtönben leszokott az alkoholról, filozofikus eszmefuttatásokat tartott, megtanult írni, és nagyvonalúan autogramokat osztogatott. Westinghouse a legdrágább ügyvédeket bérelte föl a hírneve védelmében, szakértőkkel bizonyította, hogy az elektromos sokkolás esetén szó sincs gyors és kíméletes halálról, de hiába volt minden erőfeszítés. Edison szava bármilyen ellenérvnél többet számított. A gyilkost rövid úton halálra ítélték. 

A kivégzés napja 1890 augusztusában jött el. Magát a villamosszéket a New York-i Auburn börtön villanyszerelője tervezte. Edison tervei szerint a neve Westinghouse-szék lett volna, a kivégzés új formáját Westinghouse-olásnak hívta. Az eszköz egy magas támlájú fa szék volt, amelybe az elítéltet a bokájánál, a csuklójánál, a derekánál és a homlokánál szíjazták bele. Az elektródákat a gerince alsó szakaszára, valamint a fejére rögzítették, egy-egy nedves szivacs közbeiktatásával. A szomszédos helyiségekben egy gőzgép, egy generátor és egy kapcsolószoba helyezkedett el. 

Kemmleren először ezer voltos feszültséget vezettek keresztül tizenhét másodpercig. A börtön, a bíróság és a rendőrség jelen lévő képviselői, valamint hivatalos tanúk és riporterek később borzalmas élményekről számoltak be. Az elítélt ruhája, bőre és húsa is megégett, mégis tovább lélegzett. Ekkor újabb kétperces sokk következett, ezúttal kétezer volttal. Mire Kemmler végre meghalt, a teste borzalmas állapotba került, a kamrát elöntötte a füst és az elviselhetetlen szag. A főállamügyész kirohant a helyiségből, és elájult. A holttest három órát hűlt, mire egyáltalán hozzá lehetett nyúlni, hogy a kórboncnokok megvizsgálhassák a villamosszék fiziológiai hatásait. Az elrettentő példa ellenére az új kivégzési módszeren a későbbiekben sem sokat változtattak.  

Hamar a legjobban elterjedt kivégzési módszer lett az Egyesült Államokban, és csak a következő évszázad nyolcvanas éveiben váltotta föl a méreginjekció.  

Edison terve ugyan ideiglenesen bevált, de az egyenáram kegyvesztettségét egyáltalán nem tudta megakadályozni. Öt évvel később Nikola Tesla váltóáramú elvei alapján megépült a Niagara Erőmű, amely hatalmas területeket látott el biztonságos és olcsó energiával. A tények azonnal eldöntötték a vitát. Westinghouse elvesztett egy csatát, de megnyerte a háborút. A villamosszék teljesen fölöslegesen jött létre, a vetélkedés értelmetlen volt.  

A világ országai közül egyedül a Fülöp-szigetek alkalmazta a villamosszéket 1926-tól 1976-ig. Igaz ugyan, hogy 1896-ban Etiópia is megpróbálta bevezetni, de letettek róla, mert nem volt hozzá megfelelő áramszolgáltatásuk. A beszerzett három székből kettőt elajándékoztak kerti bútornak, a harmadikat pedig II. Menelek császár használta trónusként.