Ki eszi meg a fát, és mi lesz a mikroműanyagokkal? – Újrahasznosítás az erdőben

A mai szemétdombokon, a kidobott használati tárgyak, elnyűtt ruhák, műanyag flakonok, használt gumiabroncsok, kábeldarabok, rozsdás kocsironcsok, építési törmelék és még ki tudja, hányféle hulladék között a kiskakasnak nem sok keresnivalója lenne. A mese azonban nem mostanában játszódik, hiszen a török császár volt az, akitől aztán kakasunknak vissza kellett szereznie jogos tulajdonát. Márpedig akkor még egészen más idők jártak: az emberek kevésbé folytattak pazarló életmódot, mivel nem is nagyon volt mit pazarolni. Nézzük, mi is kerülhetett akkortájt a szemétdombra! 

A kiskakas szemétdombja 

Ha fellapozzuk az öt vastag kötetből álló Magyar néprajzi lexikont, a „takarítás” címszó alatt olvashatunk néhány népi babonát arról, hogy napnyugta után miért nem szabad kivinni a szemetet, és milyen varázslásokat, jóslásokat lehet még a szeméttel elkövetni, de magáról a szemétről egy sort sem találunk benne: napjaink legégetőbb problémája pár száz évvel ezelőtt még nyilvánvalóan nem létezett. Hiszen

ami éghető volt, azt eltüzelték a kályhában, ami emészthető, azt megette a disznó, a fémhulladékot összegyűjtötték a vándorcigányok és a drótostótok, a műanyagot pedig akkoriban még hírből sem ismerték.

A szemétdomb tehát inkább afféle komposzthalom volt, amelyben bőséggel tenyésztek a mindenféle giliszták, pajorok és egyéb kukacok, nagy örömére a kapirgáló baromfinépségnek. 

Kép

Kép: Jon Tyson/Unsplash

Szemét vagy hulladék? 

Ha kisétálunk egy emberi behatásoktól mentes, háborítatlan erdőbe, valósággal megejtőnek találjuk a természet tökéletes tisztaságát. Hogy lehetséges ez? A természetben nem keletkezik szemét? Ha szemét alatt az újrahasznosításra alkalmatlan, senkinek nem kellő hulladékot értjük, akkor bizony nem. Mert hulladék keletkezik a természetben bőven, de minden molekulája újrahasznosításra kerül. Ha kidől egy fa, ha egy állat elpusztul vagy akár csak pottyant egyet, azonnal működésbe lépnek azok az élőlények, amelyeknek feladata az elhalt szerves anyagot visszajuttatni az élet körforgásába. A végső cél, hogy mindenből humusz legyen, a talajt termékennyé tevő tápanyag, amelyet a növények hasznosítani tudnak, biztosítva a táplálékot az állatok következő generációi számára. 

Tetemes tennivalók 

Az újrahasznosítás folyamata nem mindig egyszerű: gyakran több fokozatban valósul meg. A nagytestű állatok trágyáját számtalan rovar hasznosítja, például különféle legyek vagy a ganajtúró bogarak. Az afrikai szavannán, ahol nagy tömegben élnek és trágyáznak a patás állatok, rövid időn belül térdig lehetne járni az ürülékben, ha éjszakánként nem állnának munkába a ganajtúró bogarak, és nem temetnék a föld alá a keletkezett hulladékot. Az állati tetemeket először a dögevők veszik kezelésbe: köztük vannak ízeltlábúak, de gerinces állatok is, mint a keselyűk vagy a hiénák. A hiénák ürüléke az elfogyasztott csontok miatt kalciumban gazdag: erre pedig a nagy szárazföldi teknősök pályáznak.

Kép

Kép: Noah Buscher/Unsplash

Az európai erdők legnagyobb takarítói a hangyák: minden elhullott rovartetemet, de sok minden más hulladékot is a bolyba szállítanak.

A temetőbogarak szó szerint elhantolják a kisebb gerincesek tetemét, hogy lárváik biztonságban fejlődjenek benne. 

Ki eszi meg a fát? 

A növényi hulladékok újrahasznosítása még bonyolultabb. Apró napszámosok egész regimentje áll csatasorba, hogy eltüntesse a fákról lehulló avart, vagy egy-egy kidőlt fatörzset. A fa első pillantásra nem tűnik ehetőnek, és nekünk, illetve a gerinces állatoknak másodikra sem az. Azoknak az ízeltlábúaknak, amelyek fával táplálkoznak, mint például a termeszek, speciális bélflóra van az emésztőrendszerükben: cellulózbontó baktériumok teszik emészthetővé számukra a faanyagot. Az avarban ezerlábúak, ászkák, csótányok, rovarlárvák és egyéb apró lények hemzsegnek, amelyek mind az elhalt növényi anyagokkal táplálkoznak, de a gombák is kiveszik a részüket a feladatból. Végezetül ott vannak a giliszták, amelyek szintén a talajba kerülő szerves hulladékot alakítják át a növények számára „konyhakész” humusszá. 

Mi isszuk meg a levét 

Az ember ott rontotta el a dolgot, hogy elkezdett olyan anyagokat gyártani, amelyekkel a természet nem tud megbirkózni, mert még a baktériumok sem képesek lebontani.

Hiába nyugtatjuk magunkat azzal, hogy lebomló műanyagból gyártott zacskót használunk: a lebontás során az anyag kémiai szerkezete megváltozik, ezek a műanyagok azonban csak szétesnek apró, mikroszkopikus szemcsékre, de a szerkezetük és összetételük ugyanaz marad.

A mikroműanyagok pedig beépülnek az élőlények testébe, és a táplálékláncon végighaladva a csúcsragadozók, illetve az ember szervezetét károsítják, és a rengeteg le nem bomló szemét lassanként elönt erdőt, tavat, tengert. Hogy mi a megoldás? A fák tudják a titkot: csak annyit fogyasztanak, amennyire szükségük van, és amit elhasználtak, később újrahasznosítják. Ezt kell megtanulni tőlük: élj úgy, mint az erdő, és az erdő élni fog! 

Kép

Kép: Melissa Askew/Unsplash

A komposzt neve a latin compositus, azaz összetett szóból származik. Komposztot mi magunk is készíthetünk, a háztartás szerves hulladékaiból. A jutalom a kiváló föld mellett a tudat, hogy hozzájárultunk az élet körforgásához. 

Mivel a műanyagot a természet nem képes újrahasznosítani, nekünk kell ezt megtennünk, és gondoskodnunk arról, hogy ne kerüljön ki a természetbe. A víz és a levegő áramlása a műanyagot (például nejlonzacskó, eleresztett léggömb) előbb-utóbb a tengerbe juttatja, tehát a tengerek vannak a leginkább kitéve ennek a fajta szennyezésnek.

A lebontáshoz három környezeti tényező szükséges: meleg, nedvesség és oxigén. Ha e három közül valamelyik hiányzik, a lebontó folyamatok lelassulnak vagy leállnak. Ezért van az, hogy a romlandó ételek tovább elállnak fagyasztóban, szárítva vagy konzervdobozban. 

A lebontó szervezetek mind hasznos tagjai a természet újrahasznosító brigádjának – persze az ember számára okozhatnak bosszúságot is. A lisztkukac számára a liszt nem más, mint elhalt növényi anyag, és ugyanígy vélekedik a termesz a faház gerendáiról. Ők csak teszik a dolgukat…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>