Amikor egy korszak égett porrá – A nagy londoni tűzvész tanulságai

1979-ben egy londoni régészeti ásatáson feltárták egy porig égett ház maradványait az egykori Pudding Lane nevű utca területén, a londoni City keleti részén. A pincében húsz hordó elszenesedett kátrány maradványait találták, valamint megolvadt agyagedényeket. Eszerint a lángok hőfoka legalább ezerhétszáz fok volt. Maga a tűz ehhez a házhoz nagyon közel, egy Thomas Farriner nevű pék műhelyében kezdődött 1666. szeptember 2-án hajnali egy óra körül. A kétemeletes épület alsó szintje kigyulladt, a lakók pedig egy megrémült szolgálólány kivételével kimenekültek egy emeleti ablakon át. A cseléd lett a tűz első áldozata. A környékbeliek ugyan megriadtak, de pánik nem tört ki. Kisebb-nagyobb tűzesetek gyakran előfordultak Londonban, de előbb vagy utóbb megfékezték azokat.

Sajnos azonban hamar kiderült, hogy ez nem a szokásos, rutinosan kezelhető tűz. Az erős keleti szél azonnal felszította a lángokat, és néhány órán belül minden környező épület égett.

Amikor híre ment a vészhelyzetnek, riasztották a város polgármesterét. Sir Thomas Bloodworth egy kissé kelletlenül érkezett a helyszínre, és megpróbált mindenkit meggyőzni, hogy nincs semmi komoly baj. Saját szavaival élve ezt a tüzet olyan könnyű lesz eloltani, hogy „elég, ha egy nő lepisálja”.

Hogy mennyire nem volt igaza, az akkoriban már köztudomásúnak számított. London – sokak elmondása szerint – önmaga holtteste volt. Az angol történelem egyik legpusztítóbb járványa, a katasztrofális londoni pestis mindössze félévvel korábban csendesedett le, a város jelentős része pedig a legnyomorúságosabb állapotok között tengődött. A gazdagok lakta negyedeken kívül az épületek túlnyomó többsége fából készült, a tetők szalmából, nádból vagy sásból voltak. A nyomornegyedekben a sebtében összetákolt kunyhók jó esetben uszadékfából épültek, de sokszor egyszerűen kátránypapírból. A zsúfolt utcák egyre keskenyebb, beláthatatlanul kanyargó sikátorokra osztódtak, a hely jobb kihasználása érdekében pedig minden emelet kijjebb terpeszkedett az utcafront irányába, mint az alatta lévő. A legfölső ablakok és a tetők középen szinte összeértek – annak ellenére, hogy ezt a fajta építkezési módot a tűzveszély miatt királyi rendeletek tiltották.

Ezeket a rendelkezéseket senki nem tartotta be, részben a város feltartóztathatatlan terjeszkedése miatt, részen pedig politikai okokból. Az angol polgárháború, amelyik csak tizenhét évvel korábban ért véget, még mindig keserű emlékeket ébresztett az emberekben. A főváros vezetése végig a parlament oldalán, a király ellen küzdött, és a lakosok előszeretettel szegték meg az uralkodó utasításait. Ugyanakkor a terjeszkedés tehetetlen tömege még mindig fenntartotta a régi, minden szempontból veszélyes közállapotokat. Az utcák többsége nem volt kikövezve, vagy ha mégis, akkor egyenetlenül és hiányosan. Kutyák, macskák, disznók, patkányok szaladgáltak és ürítkeztek mindenfelé, sőt, csatornázás híján az emberi végtermékek is általában ott folydogáltak, amíg egy tartósabb eső bele nem mosta a Temzébe. Az 1666-os év azonban rendkívül száraz volt, eső alig esett. Ez nem csak a fertőzésveszély miatt lehetett kritikus, hanem azért is, mert a pékek és kifőzdék szabadod égő tüzei könnyedén belekaphattak akár a tetőkbe, akár a hevenyészve felhúzott nap- és esővédő ponyvákba.

Reggelre a tűz már nagy területen dühöngött. A lakók menekültek, de a vízpart felé nem mehettek, mert arrafelé már mindent elborítottak a lángok.

Kép

A londoni tűzvész 1666-ban - Kép: Wikipédia

A városmagból kivezető utakat minden irányban leblokkolta a több mint öt méter magasan tornyosuló régi, római városfal, amelyen csak nyolc kapu nyílt a külső területekre. Ahogy egyre nagyobb tömegek menekültek a tűz elől, mind hatalmasabb lett a zsúfoltság és a káosz. Mindenki próbálta menteni az ingóságait: az utcákat eltorlaszolták a batyukat cipelő emberek, a kézikocsik és a lovaskocsik, sok helyen mozdulni is képtelenség volt.

A város nem rendelkezett a mai értelemben vett szervezett tűzoltósággal, de azért megvoltak az eszközeik. A lelkes önkéntesekből álló polgárőrségnek elvileg kettős sorban felsorakozó csatárláncban kellett volna adogatnia a vödröket a Temzétől a tűzfészkekig, erre azonban az elharapózó pánikban nem került sor. Léteztek kerekeken gurítható és szánként húzható vízpumpák is, de a kontrollálhatatlan körülmények között ezek sem jutottak el a rendeltetési helyükre. Az egyetlen megoldás az lett volna, ha a már sokszor bevált gyakorlat szerint épületeket rombolnak le, hogy megakadályozzák a tűz továbbterjedését. Erre meg is voltak az eszközök, mivel minden plébániatemplom lakókörzetének kötelessége volt létrákat és hosszú póznákra szerelt kampókat tartani, amikkel szakavatott kezek könnyedén lebonthattak egy házat a tetőgerendák felől. Ezt a módszert azonban a tehetetlen polgármester nem engedélyezte, mert a többségükben bérbe adott épületek tulajdonosai nem voltak elérhetők, így hosszadalmas pereskedésektől lehetett tartani.

A tűz még ezen az első napon elérte a City belsejét, London pénzügyi és gazdasági központját, a Lombard Streetet. Márpedig hatalmas mennyiségű pénzérme formájában itt tartották az ország aranytartalékait.

Innen irányították Anglia gazdasági életét, a király pénzügyeit, valamint nem utolsó sorban az éppen folyamatban lévő hollandiai háború finanszírozását. A fejlett és kiterjedt bankrendszer vezetői azzal a veszéllyel szembesültek, hogy nem csak a megélhetésük, hanem egész Anglia pénzügyi alapjai semmisülhetnek meg néhány óra leforgása alatt. A bankárok kénytelenek voltak megszervezni az aranykészlet elszállítását és őrzését, amig vére normalizálódik a helyzet. Mint hamar kiderült, az utolsó pillanatban cselekedtek, mert a Lombard Street gyakorlatilag megsemmisült a tűzben.

A legnagyobb, szinte szimbolikus veszteség a középkori Szent Pál-katedrális pusztulása volt. Ahogy a hőmérséklet egyre emelkedett, először a tetőzetbe épített ólom olvadt meg és folyt be a templom belsejébe. Aztán kigyulladt az egész, és leégett. Nagyon könnyen lángra kapott már csak azért is, mert a rossz állapotban lévő épület a folyamatban lévő felújítási munkálatok miatt fel volt állványozva. Néhány évvel korábban ráadásul egyszer már leégett a tornya, mert villám csapott bele, így a város vezető építésze, Sir Christopher Wren már hónapokkal a nagy tűzvész előtt azt szorgalmazta, hogy bontsák le az egészet, és építsenek helyette új katedrálist.

A londoni óváros lakosainak sikerült elmenekülniük. Többségükben a városon kívüli szabad területeken táboroztak minden odahurcolt ingóságukkal együtt. A szerencséseknek sátrakat állítottak föl, de a többség a szabad ég alatt töltötte az éjszakáit. Ezalatt a király mindent megtett, hogy enyhítse a károkat. A kudarcot vallott polgármester helyett kiadta a parancsot, hogy bontsák le a tűz útjában álló épületeket, sőt, maga laposan összepiszkolta a kezét, amikor személyesen segédkezett a kárenyhítési munkálatokban. Erre már csak propagandacélokból is szüksége volt, mivel rendkívül népszerűtlen uralkodó volt, akit csak kényszerből, jobb híján, mindössze hat évvel korábban ültettek a trónra. Óvatosnak kellett lennie, hiszen a polgárháborúban győztes parlament 1649-ben az ő apját, I. Károlyt fejeztette le.

A bontások nem jártak túl nagy sikerrel, nagyrészt azért, mert a gondatlanul hátrahagyott romok faanyaga éppen úgy égett, mint ha érintetlen házak álltak volna ott. A tűz egyre vadabbul lángolt, és megállíthatatlanul terjedt. Végül a király szó szerint bevetette a nehéztüzérséget: a hadsereget mozgósította, és a stratégiai pontokon álló épületeket egyszerűen felrobbantották. Ez volt az a lépés, ami végül gátat szabott a további pusztulásnak: szeptember 6-ára nagyrészt véget ért a nagy londoni tűzvész. Az egész City leégett, a nyolcvanezer lakosból legalább hetvenezer vált hajléktalanná. Több mint tizenháromezer ház, több fontos középület és nyolcvanhét templom semmisült meg. A katasztrófa egyetlen pozitívumának az tűnt, hogy szinte hihetetlen módon mindössze hat ember esett a tűz áldozatául – legalábbis ez volt a hivatalos adat.

A tragédia után a kárenyhítés hamar megkezdődött. A hajléktalanná vált lakókat II. Károly igyekezett más városokban letelepíteni, London óvárosát elkezdték újjáépíteni. Sir Christopher Wren vezetésével felépült a ma is jól ismert Szent Pál-katedrális, valamint ötven új templom, és a város szedett-vedett arculata átalakult. A középkor utolsó maradványai is eltűntek, és bár ötven évig tartott a City életre keltése, a mai napig az a kép fogadja a látogatót, amit a 18. század elejére kialakítottak.

Ugyanakkor – mint mindig a történelem során – nemes és aljas események egyaránt lezajlottak. A tűzvész elmúltával azonnal megkezdődtek a vádaskodások, és erőre kaptak az összeesküvés-elméletek.

Egy Robert Hubert nevű francia órásmestert, aki azt állította magáról, hogy ő gyújtotta fel a várost, még szeptemberben felakasztottak. Később kiderült, hogy az adott napon még csak egy hajón utazott London felé. A protestáns anglikán egyház azt terjesztette, hogy a tűz a pápista katolikusok mesterkedése volt, főleg azért, mert maga a király is a katolikus erők szimpatizánsa volt. Olyan hírek terjedtek, hogy ötvenezer francia közeledik felfegyverkezve, így a felhergelt tömeg minden idegen származású embert megtámadott, akivel csak összetalálkozott. A király már komolyan tartott egy esetleges felkeléstől. A hollandok, akik éppen háborúban álltak Angliával, ezalatt ujjongtak. Szerintük a tűzvész Isten büntetése volt, amiért az angol flotta egy hónappal korábban felgyújtott száznegyven holland hajót, és felégetett egy egész várost.

London városa 1677-ben egy hatvankét méter magas emlékoszlopot állított a tűz emlékére. Ez volt az a távolság, amennyire az emlékmű állt a tűz kitörésének helyétől. Az oszlop eredeti felirata – már csak Károly bosszantására is – a katolikusokat hibáztatta: „A pápista őrület, amely ilyen borzalmakat hozott, még mindig nem hunyt ki.” Az oszlop ma is áll, látogatható, és huszonnégy órás webkamera közvetíti a tetejéről a gyönyörű kilátást. A feliratát persze már régen lecserélték.