„Anya délre biztosan megöregszik” – A közös főzés örömei
Boldizsár, gyere, főzzünk valamit együtt! – szokta mondani Anya, és én megyek is, mert szeretek zöldséget vágni, kavargatni a hagymát a lábasban, és különösen azt, amikor bele kell rakni a többi hozzávalót. Régen Ágó is szívesen jött, de most már csak olvasni szeret, és ahelyett, hogy krumplit pucolna, inkább elolvassa, mi minden van a krumpli zacskójára írva – aztán a répáét, a borsóét, a lisztét és a konyhai törlőkendőét is. És amikor minden elfogyott, akkor gyorsan keres egy szakácskönyvet. Anya meg azt mondja, hogy neki ez a kelletlenkedés egyáltalán nem hiányzik. Bezzeg Dani! Mindent kivesz Anya kezéből, mintha egyedül akarná megcsinálni a vasárnapi ebédet. Anya meg csak áll, és azt mondogatja: délre biztosan megöregszik. De velem szeret főzni! Ezt is mindig mondja – meg azt is, hogy mennyire máshogy volt ez régen.
Amikor még Dani nem született meg, akkor Anya inkább Ágóval szeretett főzni. És ez nem azért volt, mert Ágó még nem tudott olvasni, hanem azért, mert én mindenkinél gyorsabb voltam, és ezt a többieknek nehéz volt elviselni. Anya szerint olyan voltam, mint egy hurrikán: amíg ő megkavarta a pörköltet, addig én romba döntöttem a házat. Ágó csak ott tötymörgött a fűszerekkel, és unalmasan tépegette a salátát az ebédhez, de én egyetlen jól irányzott mozdulattal képes voltam leverni, kiborítani és eltörni egy fűszeres üveget – sőt, még a salátát is tönkretettem, mert abba esett a fűszer, meg az üveg. A közös főzéseinknek mindig sírás és felmosás lett a vége. Legtöbbször mind a kettőt Anya csinálta, de azért a sírásba gyakran mi is besegítettünk Ágóval.
Sok ilyen történetünk van, de a kedvencem a konyhaszekrényes. Ezt is mindig elmeséli Anya főzés közben, ha megkérem.
Tudjátok, én már egyéves korom előtt tudtam járni (mondom, hogy gyors voltam!), de a szüleim szerint még kétéves koromban sem tudtam sétálni. Csak szaladni.
– Boldizsár, gyere, főzzünk valamit együtt! – hívott Anya, és én futottam is, mint a szélvész!
Láttam, hogy ő már elkezdte: odakészített valamit a konyhaszekrényre, de magasan volt, ezért jobban is meg akartam nézni. Gondoltam, legyünk túl rajta mielőbb – és szerintem nagyon rendes voltam, mert kivételesen még kérdeztem is. Anya, mint a villám, odafordult, és nyújtotta a kezét, ahogy szokta, de hiába: én nála is gyorsabb voltam. Sőt, kiderült, hogy még saját magamnál is, mert mire kimondtam, hogy „Ez mi?”, addigra már tudtam is a választ.
Tizenkét tojás volt, és mind a nyakamba borult.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
