Jól komponált, regénybe illő élettörténet: Angelika Korszyńska-Górny

– Az én sokszínű nemzeti, kulturális és lelki önazonosságom kialakulását leginkább szüleimnek köszönhetem. Édesapám pravoszláv vallású, ukrán vagy inkább ruszin származású, mamám pedig református hitű magyar. A Gulágot megjárt édesapám fordulatos élettörténetét férjem, Grzegorz Górny megírta egyik könyvében (a magyar kiadás címe: „Emberek a halál völgyéből”). Az én életem nem ilyen regényes.

– Pedig megdöbbentett, hogy korábban azt nyilatkozta, egy pincében keresztelték meg akkora titokban, hogy csak a saját esküvőjén tudta meg, kik a keresztszülei.
– A szovjet időkben Kárpátalján születtem, amikor a templomokat zárva tartották, így titokban keresztelt meg egy pincében egy görögkatolikus pap. Ő volt ugyanis a környék egyetlen olyan papja, akiben az apám megbízott. Vagyis én görögkatolikus lettem. A keresztszüleim kilétét szigorú titokban kellett tartani, és valóban csak az esküvőmön szereztem tudomást róluk. Családunk vallási sokszínűségét Isten csodálatos ajándékának tartom, hisz édesapám révén megismerhettem a pravoszláv hagyományt, amely az imát összeköti a böjttel és az alamizsnával, mamámtól pedig elsajátíthattam a Szentírás iránti református érzékenységet és a személyes ima jelentőségét. Mivel azonban az első imát az édesapám tanította nekem, ma is ószláv nyelven imádkozom, de amikor személyes imában szólítom meg Istent, azt mindig magyarul teszem. Férjemmel együtt pedig mindig lengyelül imádkozunk.

Nálunk, Kárpátalján, ahol a magyarok nemzeti kisebbséget alkotnak, nagyon fontosnak számít a saját hagyományaink megőrzése és továbbadása. Így volt ez a mi családunkban is. A mamám mindig sok magyar könyvet és újságot vásárolt, és olvasásra biztatott bennünket. Ma, Lengyelországban élve, ugyanezt a gyakorlatot próbálom gyermekeimmel is követni. Két gyermekünk, Kamilla és Noémi egyébként a Varsói Egyetem magyar tanszékének hallgatói.

– Miközben az interjúra készültem, hallgattam, ahogy énekel. Csodálatos volt! Hol tanult énekelni?
– Első tanáraim a szüleim voltak, akik nagyon sokat énekeltek odahaza. Édesapám sebészetet oktatott az orvosi egyetemen, és tenor szólamot énekelt az egyetemi kórusban. Édesanyámnak is gyönyörű, meleg hangja volt, a legszebb magyar népdalokat dúdolta nekünk takarítás, főzés, vasalás közben is. Mi, gyermekek pedig egyre gyakrabban énekeltünk vele együtt. A komolyabb zenei képzésem négyéves koromban kezdődött, amikor zongoraórákra kezdtem járni, középiskolában pedig zongora- és énekosztályba is jártam. Ekkor kezdtem tanulni a komponálást is. A Lembergi Zeneakadémián operaénekesi szakra nyertem felvételt.

Kép

Angelika Korszyńska-Górny - Kép: Marta Dzbeńska-Karpińska

– Gyermekei is zenélnek?
– Mind különböző hangszereken játszanak, így ha megszületik valamilyen új szerzemény, ők azt azonnal el is tudják játszani. Annamária, aki a zeneiskolát zongora szakon végezte, ma gitározik, Kamilla dobol, Noémi 12 éve gordonkázik, de 8 évig zongorázni is tanult, Jeremiás hegedülni tanult, de ma egy rockegyüttes dobosa, és végül Ágoston, aki szintén gitározik, s ráadásként valamennyien nagyszerűen énekelnek is. Én pedig évek óta tagja vagyok egy evangelizációs rockegyüttesnek, a 2Tm2,3-nak. A zenekar neve Szent Pál apostol Timóteushoz írott levelére utal, amely így szól: „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.”

Ebben az együttesben olyan zenészek játszanak, akik megtértek, így megoszthatjuk az emberekkel azt az élményt, amely megváltoztatta az életünket. A szövegeket leggyakrabban a Szentírásból választjuk, a zenét pedig magunk szerezzük hozzá rock, reggae vagy etno stílusban. Én gyakran éneklek latinul, héberül, ószlávul, lengyelül, magyarul Máriához szóló énekeket, amelyeknek a zenéjét én komponáltam. Mivel gyermekkoromtól kezdve soknyelvű közegben nőttem fel, nem volt nehéz felfedeznem, hogy minden nyelvnek megvan a maga utánozhatatlan szépsége.

– Mit jelent önnek az ének, a zene?
– Elsősorban érzelmeim, gondolataim, lelki állapotom kifejezésének eszköze. Istentől kaptam a zene iránti fogékonyságot, igyekszem hát nem elpazarolni ezt a szép ajándékot. Nagy boldogságot jelent, amikor egy-egy koncerten felléphetek a saját gyermekeimmel, és közösen zenélünk, énekelünk. Szeretem a festészetet is, orvos édesapám műgyűjtő is, így tájképek között nőttem fel. De van egy óriási könyvtárunk is, elsősorban férjemnek, Grzegorznak köszönhetően, aki korábban egy könyvkiadó igazgatója volt, s legalább 200 könyvet megjelentetett. Több mint 30 kötet szerzője, amelyeket egy tucatnyi nyelvre lefordítottak. Négy műve magyarul is megjelent, a két legutóbbi a „Gyilkosság és orvostudomány” illetve a „Titkok tanúi”.

– Egy ilyen népes családban hogyan tud alkotni a férje?
– Amíg gyermekeink kicsik és zajosak voltak, addig azzal segítettem legtöbbet a férjemnek, ha összepakoltam őket és elmentünk kirándulni, vagy ha nem tudtunk elmenni, akkor őt küldtem el valamelyik kolostorba, hogy ott dolgozhasson a következő könyvén. Ma erre nincs szükség, és együtt eljutottunk már többek között a Szentföldre, Mexikóba, Olaszországba, Portugáliába... Ezek egyben felfedező utak is voltak, ahol igyekeztem támogatni férjem kutatómunkáját. Volt egy-két olyan helyzet is, amikor én fedeztem fel a számára egy-egy kulcsfontosságú szakértőt vagy archív anyagot.

– Nem titok, hogy férje öt nap ismeretség után kérte meg a kezét. Árulja el, ilyen rövid idő után honnét tudta, hogy egy életen át szeretni fogja ezt a férfit?
– Arról álmodoztam, hogy találkozom majd egy férfival, akit egész szívemmel megszeretek, és ez a szerelem egy életre szól majd. Példaként állt előttem az apám, aki nagyon szerette édesanyámat, így belülről láthattam, mit jelent a boldog házasság. Sok udvarlóm volt, de amikor Grzegorzzal találkoztam, már az első találkozásunk után tudtam, hogy ő az a bizonyos „egyetlen”. És máig nem csalódtam, ugyanolyan szép a lelke, mint az apámé.

Kép

Angelika Korszyńska-Górny férjével - Kép: Marta Dzbeńska-Karpińska

– Négy lakodalmuk volt – és még maga mondta, hogy nem regényes az élete!
– Valóban négy lakodalmunk volt, de ez abban az időben történt, amikor Ukrajnát nemcsak nagy gazdasági válság sújtotta, hanem nehéz volt a határátlépés is. Nem tudtunk tehát egy nagy lagzit rendezni mindenki számára, hanem felosztottuk ezt négy kisebb szeretetvendégségre. Kettő Ukrajnában, kettő Lengyelországban zajlott, kettő a családtagjaink, kettő pedig a barátaink, ismerőseink számára. 

– Mit mondana, ha valamelyik gyermeke hasonló döntést hozna, és néhány nap után eljegyezné a kedvesét?
– Legidősebb lányunk és a férje két hónapnyi ismeretség után döntette el, hogy összeházasodnak. Amikor megkérdeztem, nem túl gyors döntés-e ez, az volt a válasz: „Vajon ki az, aki ezt kérdezi?” Komolyra fordítva a szót, tudom, sokat imádkoztak azért, hogy felismerjék az Isten akaratát, és csak ezt követően hozták meg a döntést. A családi hagyományhoz hűen nekik három lakodalmuk volt: kettő Lengyelországban, egy Kárpátalján. Egy évre rá pedig megajándékoztak minket egy unokával.

– Hat gyermeket szült! Mit tartott a legfontosabbnak a gyermeknevelésben?
– Valóban hat gyermekem van, de csak ötöt nevelhettem fel, mivel az Úr magához vette az egyiküket még a várandós időszakban. Fantasztikus, hogy minden gyermekünk annyira más, és nem lehetett egy jól bevált receptet alkalmazni a felnevelésükhöz. A gyermeket szeretni kell, de tiszteletben kell tartani az ő egyéni jellegzetességét és képességeit. Mindenekelőtt egy biztos otthonérzetre van szükségük, és ezt akkor kapják meg, ha látják, hogy a szüleik szeretik egymást. Időnként vannak köztünk összeütközések, de mindig kibékülünk. Jó, ha egy gyermek látja, hogy egy-egy ilyen vita után a papa magához öleli a mamát. 

– Mire a legbüszkébb?
– Gyermekként arra vágytam, hogy egyszer a jövőben majd komolyzenét komponálhassak, s legyen legalább egy szimfónia, amelyet én szereztem. Ma már öt saját szimfóniám van, amelyeket a gyermekeimről neveztem el: Annamária, Kamilla, Noémi, Jeremiás és Ágoston.