Rókusfalvy Lili: „Kislánykorom óta tudtam, hogy fiatalon szeretnék anyuka lenni”

– Amíg te interjút adsz, addig a férjed babázik? Vagy a nagyszülők vigyáznak a kis Pankára és Boldizsárra?
– Nagy szerencse, hogy a férjemnek itthon van a műterme, és ilyenkor tud Pankára vigyázni. Boldizsár, vagy ahogy mi becézzük, Boldi már „nagy”, ő ilyenkor oviban van. A család többi tagja még csak képeken és felvételeken láthatta Pankust – a koronavírus-járvány miatt rendkívül óvatosak vagyunk. Amikor a férjemmel, Zsilivel összeházasodtunk, eldöntöttük, hogy mindketten egyenlő arányban vesszük ki a részünket a gyermeknevelésből.

Amolyan kis „hörcsögcsalád” vagyunk: imádunk együtt lenni, és hálásak vagyunk, hogy teljes csapatmunkában tudjuk megélni a babázós pillanatokat, a gyermekeink cseperedését.

– Miben változtatott meg az anyaság, és mi számodra a legnagyobb kihívás benne?
– Az elején nehéz volt megszokni, hogy például nem ülhetek be bármikor egy mozifilmre, vagy nem lóghatok csak úgy a barátaimmal, hiszen onnantól fogva, hogy gyermekeid vannak, mindez „luxus”, pontosabban csak óriási szervezések árán valósulhat meg, még úgy is, hogy nálunk szinte sorban állnak a nagyszülők, nagynénik, tesók, hogy babázzanak. A folytonos aggódást is nehéz levetkőznöm. Egyébként is olyan típus vagyok, hogy ha nincs min aggódni, generálok valamit, amin lehet. Keményen dolgozom azon, hogy ebből lefaragjak, mert tudom, ha nem így teszek, a félelmeim előbb-utóbb átragadnak a gyerekekre.

S hogy miben változtam meg? Boldi és Panka születése előtt egy meglehetősen nyughatatlan, türelmetlen ember voltam. Nem mondom, hogy ezek a tulajdonságok teljesen eltűntek belőlem, amióta anya lettem, de azok a dolgok, amiken régen nagyon fel tudtam húzni magam, már kevésbé bosszantanak, sőt, sok esetben csak legyintek rájuk, hiszen átrendeződtek a prioritások. Volt olyan, hogy bosszúsan tértem haza, de amikor Boldi azt mondta a folyosón, hogy „szia, anya, már nagyon vártunk!”, egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy három perce még fel akartam robbanni és elegem volt a világból.

– Vannak nők, akik igyekeznek elodázni a családalapítást, mert szeretnének előbb a szakmájukban érvényesülni, esetleg új területeken kipróbálni magukat. Benned voltak karrierféltési érzések, dilemmák?
– Nem, hiszen én kislánykorom óta tudtam, hogy fiatalon szeretnék anyuka lenni. Lelkileg készültem az anyaszerepre. Ha megismerkedsz valakivel, akivel el tudod képzelni a jövőd, akkor az összes dilemma megszűnik. Zsilivel munka kapcsán találkoztam, egy interjút készítettem vele az M2 Petőfi Tv-nek. Azóta együtt vagyunk, és az elejétől fogva tudtuk, hogy családot szeretnénk egymástól. Az egyéves évfordulónkon derült ki, hogy Boldival állapotos vagyok, ekkor voltam 26 éves, és ekkor indult volna be igazán a karrierem, de egy percig nem gondolkodtam, hogy tévézés vagy család. Eltökéltek voltunk, ráadásul Zsiliben láttam, hogy végtelenül szorgalmas és kreatív, ami miatt óriási biztonságban éreztem magam mellette. A szülés után viszonylag hamar visszamentem dolgozni, most viszont nem sietek annyira – ki szeretném élvezni a babázós időszakot.

Mi nem lemondásként éltük meg a szülővé válást. Az élmények, amiket korábban párként éltünk át, a gyerekek érkezése óta megsokszorozódtak.

– Akkor tehát nem bánjátok, hogy kevesebb időt töltöttetek együtt párként, mint családként?
– Dehogy! A gyerekekkel nem áll meg az élet, hanem elkezdődik egy sokkal izgalmasabb formája. A nászutunk Indonéziában volt, ahová vittük magunkkal Boldit is. Egy hónapot töltöttünk együtt hármasban, és minden percét élveztük. Az élmények is jobban bevésődtek az emlékezetembe, hiszen a fiunk szemével is kellett tudnom látni a minket körülvevő szépségeket.

Kép

Rókusfalvy Lili - Kép: Szentesi Ágnes

– Olvastam valahol, hogy édesapád azt mondta neked régebben: „Kislányom, nekem mindegy, hogy kivel jössz haza, akár egy kecskével is, az a lényeg, hogy boldoggá tegyen téged, és te boldog legyél mellette!” Érezhetően nagyon boldog vagy a férjeddel, de honnan tudtad, hogy ő lesz a nagy Ő?
– Zsili 35, én pedig 25 éves voltam, amikor megismerkedtünk. Nem árultunk egymásnak zsákbamacskát, nem játszmáztunk: ő velem akart lenni, én pedig vele. Egy biztos kapcsolatnak talán az lehet az egyik alapja, hogy a két fél már eljutott az önértékelés és az önismeret egy bizonyos fokára. Mi ismertük önmagunkat, a saját vágyainkat és céljainkat, s érettnek éreztük magunkat arra, hogy komoly kapcsolatban gondolkozzunk. Zsili egy roppant érdekes ember, izgalmas egyéniség, vagány férfi, szerető társ, apa, férj és szövetséges, s én már a legelején tudtam, hogy sosem fogok mellette unatkozni, mert mindig szórakoztató és inspiráló lesz.

– Nem vagy celeb. Minőségi, értéket képviselő műsorokhoz adod a neved, olyanokhoz, mint amilyen a Duna Televízióban jelenleg is futó Családi kör, vagy A Dal, illetve az M2 Petőfi TV Én vagyok itt! magazinja, vagy a Családmeséink. Miért szereted a hivatásod?
– Roppant kíváncsi ember vagyok. Szívügyem, hogy egy műsor ne felületes és semmitmondó legyen, hanem „behúzza” az embert.

Nem azért lettem tévés, hogy celeb legyek, hanem azért, mert boldognak érzem magam attól, ha olyan történetekkel ismertethetem meg a nézőket, amik egyfajta pluszt adnak nekik a mindennapokra.

Amikből később is töltekezni tudnak. Nagy öröm számomra, amikor egy interjúalany rám bízza magát és megnyílik nekem.

– Magabiztos vagy és határozott, emellett még szép, dekoratív is. Hogyan kezeled, ha irigyek rád, vagy ha kritizálnak?
– Ha hiszed, ha nem, én minden egyes negatív kritikába belebetegszem. Gyerekként vagy azért szúrtam mások szemét, mert kitűnő tanuló voltam, vagy mert eredményes, Eb-győztes versenysportoló, vagy mert apukám Rókusfalvy Pál. Igaz, hogy apukám ellátott tanácsokkal, amikor gyakornokosodni kezdtem a televíziónál, de direkt a háttérben maradt, mert kíváncsi volt rá, hogy ez a szakma nekem való-e. Mert azért azt tudni kell, hogy ha nem vagy jó, teljesen mindegy, kik a szüleid, ez a szakma kirostál. Aztán ott volt a színházi táncos pályafutásom, ahol az ember már a balettórák elején megkapta a gyilkos megjegyzéseket a külsejét és a szakmai teljesítményét illetően... Sajnos volt idő, amikor mindig mindenkinek meg akartam felelni. Nem értettem, hogy miért nem szerethet engem mindenki, illetve hogy miért mondanak úgy negatív véleményt rólam, hogy nem is ismernek. Extrovertált vagyok, de a közösségi felületeken szereplést pont azért kerülöm, mert egyrészt védem-óvom a magánéletem, másrészt félek azoktól, akik arc nélkül, bántóan kommentelnek. Az építő kritikát természetesen elfogadom, anyukám véleményére különösen adok. Ő figyelmeztetett régen, hogy ne lóbáljam már a lábam, mert az olyan, mintha nem érdekelne, amit az interjúalany mond. És igaza volt. Ha el vagyok keseredve, aput is mindig felhívhatom. Ekkor ő megkérdezi: „Tiszta lelkiismerettel fekszel ma le? Kíváncsi vagy még mindig? Azt csinálod, amit szeretsz? Akkor jó. Akkor csak rossz napod van.”

– Műsorvezetőként mindig látványos ruhakölteményeket, magassarkút viselsz. Ez mennyire vagy te?
– A Dal és a Petőfi Zenei Díj adásaiban a stylistokkal nagyon jól megértettük egymást: volt, akivel félszavakból is tudtuk, mire gondol a másik, pontosan tudták, hogy az extravagáns ruhákért rajongok. Olyanokért, amik kényelmesek, amikben szabadon mozoghatok, de amikre a nézők felkapják a fejüket. Nem titkolom, hogy szeretek jól kinézni, nőiesen öltözködni, ha van rá lehetőség. Most éppen a farmeros, bő inges, sportcipős periódusomat élem, de hát így van ez, ha az ember az etetőszék és a játszótér között rohangál egész nap. A gyerekek születése óta a praktikus öltözködés híve vagyok, értem ez alatt, hogy nem veszem fel az óriási fülbevalóimat – noha egy kamiont lehetne velük megtölteni –, inkább olyasmiket hordok, amik csinosak ugyan, de a legkönnyebben tudok bennük a gyermekeim rendelkezésére állni, például legózni, csúszni-mászni.

– Mik azok az otthonról hozott értékek, amiket mindenképpen szeretnél átadni a gyermekeidnek?
– A testvéri összetartozással kapcsolatos mintákat mindenképpen. Nem véletlenül lett Boldinak tesója. Szeretném, ha egymás lelki társai, segítői lennének, éppúgy, ahogy én az öcsémmel. Tudom, hogy ő mindig ott lesz mellettem, és hogy egy olyan örökre szóló szövetség van köztünk, amit senki és semmi nem választhat szét. A húgaim – ők apukám második házasságából vannak – mintha édestestvéreim lennének, annak ellenére, hogy több mint tíz év van köztünk, és sosem éltünk egy háztartásban. Pontosan tudják, hogy bátran fordulhatnak hozzám a bánatukkal, az örömeikkel.

A szüleink sosem tettek közöttünk különbséget, arra bátorítottak bennünket, hogy bízzunk önmagunkban, hallgassunk az ösztöneinkre, ne akarjunk másnak látszani, mint amilyenek vagyunk, és csakis olyasmit csináljunk – hobbiból vagy akár hivatásszerűen –, amit teljes szívből tudunk szeretni.

Ezeket szeretném átadni Boldinak és Pankának. A férjemmel együtt reméljük, hogy mi is hasonlóképpen jól csináljuk majd a szülőséget, mint apukáink és anyukáink.