Egészséges kilátás – Mire tanított meg a járványhelyzet?

Mennyi vitát folytatunk iskolában, a nevelés során arról, minek van több értelme: elolvasni egy regényt vagy megnézni filmen! Akik az előbbi mellett kardoskodnak, az önálló képzelőerő fejlődését hangsúlyozzák, az utóbbi álláspontot képviselők viszont az élmény intenzitását és hatékonyságát. De a fenti logikával végül is mindegyik a szemünket tágítja, a belsőt és külsőt egyaránt. A rádió, a podcast a fület terjeszti ki, a hallást irányítja, köti le és helyettesíti. Az internet pedig a központi idegrendszert.

A web hálózatai éppen olyan szövevényesek, hálózatosak, mint az idegrendszer, csak nagyobbak az emberi agynál, mérhetetlenül és kiszámíthatatlanul nagyobbak. 

Közel három hónapja immár a médiumok kiterjesztésében élünk. Telefonon és internetes platformokon „találkozunk”, tanulunk, beszélgetünk, keresünk, találunk. Élünk. Sötét kis kamera-lukakba beszélünk és képernyőnagyságban nézzük egymást. A szemünk jár, a kezünk gondolkodik.

Ott vagyunk, megtestesülve minden kattintásban, a nyomógombok végtelen kombinációiban, a felhasználónevekben és jelszavakban, a pittyenésekben, minden félrecsúszott emojiban és elvétett gépelésben… 

Aki mindebből a világból eddig is, most is kimarad, arról egyre kevesebbet tudunk. Közben önmagunk kiterjesztett valóságai lettünk. Hatalmasak: idegrendszerünk behálózza a világot, fülünk mindent meghall és szemünk mindenhová ellát. De, különös, közben mégis-mégis egyre kicsinyebbnek érezzük magunkat. 
Mert a járványhelyzet eloszlatja a technológia és új média mítoszát is. Igen, sok mindent megoldanak, de még több mindent nem lehet velük csinálni. Megölelni a távolabbi rokonokat, ismerősöket is. Egy szobában lenni kollégákkal, és szépen felöltözve, kényelmetlen széken álmodozni a tárgyalás végéről. Látni és hallani beszélgetés közben a pupilla változásait, a test titokzatos mozgásait, érezni a másik ember hőjét. Kezet fogni találkozáskor, puszit adni, búcsúzva. A technológia most megtapasztalt, nagy kapacitása (ami persze nem végtelen, csak azt ígéri) a fizikai megélés nélkülözhetetlenségére figyelmeztet. Az érzékszervek becsaphatatlanságára. Hisz bármilyen élethű, még sincs ott, amit-akit látunk! Sőt, mi sem vagyunk sehol. A szimuláció a maga testetlenségével a hús-vér valóság, az egész-ség, az egység hiányérzetét is nyújtja. És, egyben a vágyat, hogy ne csak átéljük, hanem megéljük a pillanatot. Hogy ne csak legyen, hanem történjen meg velünk, amiben részünk van.

Az utóbbi két évtizedben a technológiai progresszió hívei – Douglas Rushkoff szerint is – azt sugallták, hogy az ember a probléma, a hibák forrása, a technológia pedig a megoldás.

Hálásak lehetünk a felismerésért, hogy ez mennyire nincs így. Ebből pedig az is következik, hogy a technológiát kell optimalizálni az emberi jövőre, nem az embert a technológiai jövőre. 
Az emberi jövő pedig mindig, most is, rajtunk múlik. Ennél egészségesebb kilátásunk nem is lehetne.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>