15 perc lebegés – egy megrázó gyerekkori emlék

Nemsokra rá a városi kórházban találom magam. Itt már apum is velem van. Izgulok, mert nem tudom, mi vár rám, de közben éberen figyelem a folyosón várakozó embereket. Anyum valami olyasmit mond, hogy a mellettem ülő néninek a hasába zacskót tettek, de az kiszakadt, és most azért van itt. Csodálkozom. Nem értem, hogy kerülhet valakinek a hasába zacskó. Gyanakvóan nézek anyura.

A következő pillanatban már egy másik helyszínen vagyok. Anyum egy doktornővel beszélget a közelgő „rutin beavatkozásról”. Aztán egyszer csak felém fordul, és azt mondja, hogy meg fognak műteni. Megijedek, de közben teljes természetességgel kérdezem tőle: „Akkor most én is meg fogok halni, mint Dávid?” Látom, hogy anyum szeme könnyes lesz, és hallom, ahogy arra kéri a doktort, vigyázzanak rám, mert nemrég veszítette el a kisfiát.

Dávid két évvel később született, mint én. Szőke, göndör hajú fiúcska volt, aki élete három és fél évét szinte végig kórházban töltötte.

Már-már állandó lakója volt a városi gyermekkórháznak. Háromszor műtötték különböző belgyógyászati problémákkal. Sikertelenül. A temetéséről élénk emlékképeim vannak. Ott állok a kiásott föld mellett, és amikor leeresztik a koporsót, közelebb lépek a sírhoz. Anyum megfog hátulról, nem akar engedni, de közben hallom, ahogy mamám azt mondja: „Hagyd csak, hadd menjen!” 

Mielőtt bevisznek a műtőbe, még ráállítanak egy mérlegre. Utána már a jéghideg fémasztalon találom magam, nincs rajtam ruha, csak egy vékony lepedő, fejem fölött pedig hatalmas lámpák világítanak. Körülöttem mindenki fehér köpenyben sürög-forog, az orvosok zörögve készítik elő az eszközöket. Közben megy a zene, mindenki jókedvű, de rajtam kezd eluralkodni a pánik. Kétségbeesve kérdezem, hol van anyu, mire az egyik nővér csak annyit mond, mindjárt jön, ne aggódj, mindjárt itt lesz. De közben már nyomja is belém az altatót, én pedig nem tudok ellenkezni. Lassan leragadnak a szemeim, és teljesen elkábulok.

Amikor felébredek, mindenből kettőt látok.

Este van, és alig vannak körülöttem emberek. De egyszer csak megjelennek a szüleim. Kérdezik, mit szeretnék, azt mondom, inni. Nagyon szomjas vagyok, de az orvos nem engedi, hogy vizet igyak. Csak citromlevet. Nemsokára hoz is anyum egy kis üveggel, amit rövid idő alatt felhajtok. Nem érdekel az íze, örülök, hogy valami lemehet a torkomon.

Később a nővérek lepedőt cserélnek, mert bepisilek. Nem mindig érzem, hogy mikor kell kimennem vécére. Utána átvisznek egy másik kórterembe, ott fekszem három öltéssel a hasamban. Anyum szerint a műtét tizenöt percig tartott, szerencsére nem voltak komplikációk. Amikor kiveszik a varratot, hisztizek, nem akarom, hogy bántsák a sebet. Egy hét után viszont hazaengednek, én pedig elkezdek készülődni az óvodai ballagásomra.

Az ünnepségen fekete csillogó ruhát viselek, abban kell elszavalnom a nekem kiosztott verset. Az óvónő a mellé a szőke fiú mellé ültet, akivel annyira szimpatizálok. Ő az első plátói szerelmem. Amikor felállok a székről, forog velem a világ. Nem a szőke herceg miatt, sokkal inkább az izgalom és a gyengeség lesz úrrá rajtam. De végül sikerül elmondanom a gondosan betanult szöveget.

Az ünnepség végi táncon már nem veszek részt. Helyettem a húgom csinálja végig az esernyős mutatványokat, én meg a családdal együtt nézem, ahogy gyakorlatlan mozdulataival próbálja leutánozni a többieket. Akkor nagyon édesnek találom, pedig gyakran szoktunk veszekedni. Ilyenkor anyum mindig megszid, és azt mondja: „Ne marakodjatok, mert csak ti ketten vagytok ott egymásnak!”

Igaza van. És akkor is, amikor közli velem, hogy a műtéti heg soha nem fog eltűnni. Mindig látszani fog a hasamon. Most is jól kivehető. Talán azért, mert fontos feladata van: emlékeztet. Életre. Halálra. 15 perc lebegésre.