Az érintés elveszett becsülete

„Kérem, ne fogdossák az árut”, olvasom az uborkahalomba szúrt táblát. Tudom, hogy az eladó csak az áruja épségét félti, s hogy jogom sincs megtapogatni azt, amit még nem birtoklok, mégis bennem van az ősi késztetés és az aggódás a leendő kovászos uborka minőségéért. Éreznem kell a szúrós héj érdességét, a megfelelő keménységet és rugalmasságot, ha tudni akarom, hogy friss-e. És igen, talán bennem van valami a gyermeki megismerés vágyából is, amihez a szem, a látás sosem elég alapos.

„Csak finoman!”, „Simogasd meg!” – intjük szeretettel a nagyi virágait tépdeső, a kutya fülét cibáló, a kistesó fejét csapkodó gyerekkezek gazdáit.

A tárgyak és élőlények érintése közben tanulgatják, hogyan kell mozdulataikat irányítani, érzéseiket kifejező, mégis a másik számára is befogadható gesztussá formálni. Aztán, de csak ha mindez már sikerült, azt is meg kell tanítanunk, hogy vannak érintések, amelyeket nem kell, nem szabad elviselniük.

Húsz évvel ezelőtt egy katolikus rendház játszóudvarán beszélgettünk mi, ovis hittanos szülők, és valaki megkérdezte, hol van X atya (a gyerekek az egyszerűség kedvéért a szerzetes testvéreket is atyának nevezték), miért nem jött ki a foglalkozás után a szokásos gyerekpörgetős játékra. Akkor valaki hangját lehalkítva azt mondta: azt rebesgetik, a médiában megjelent „ügyek” miatt a rend körlevelet adott ki, hogy a félreérthető szituációk megelőzése érdekében ne simogassák meg a gyerekek fejét, ne tegyék a kezüket a vállukra, ne érintsék meg őket. Mert nemcsak jónak kell lenni, jónak is kell látszani. Értetlenül, csöndben ültünk a homokozó szélén, éreztük, hogy abban a pillanatban nemcsak az „atya” kezében repülő, kacagó gyerekek látványát veszítettük el.

Amikor egyik gyermekünkkel iskolakezdés előtt a nevelési tanácsadóban voltunk, a pszichológus az elalvási szokásainkról érdeklődött, elmeséltük, hogy én mesét olvasok, a férjem pedig masszírozza a gyerekek talpát, akik versengenek azért, hogy ki legyen az első, a második, a harmadik. A pszichológusnő rosszallóan kérdezte, szerintünk mégis nem furcsa-e, hogy egy apa simogatja az ötéves fiát. A férjem a következő hetekben igyekezett ürügyet találni, miért nem marad a szobában az esti simizésre, de végül mégis a gyerekek győztek. Ma is előfordul, hogy a lányok megkérik az apjukat, masszírozza meg a talpukat.

Nemrég a szüleimnél ültünk az asztalnál, és a fiam minden különösebb ok nélkül átölelte a nagyanyját. Az anyukám csak ült ott, mint egy szobor, tűrte, nem viszonozta.

Anyám egyévesen család nélkül maradt egy légópincében, ahol az anyját és kis nővérét is elvesztette, miközben apja a fronton volt. Szeretetlen gyerekkora volt, egy korán meghalt nagymamával, az egyetlennel, akiről olyan emléke volt, hogy becézte és ölbe vette; egy mostohaanyával, akit fiatalon a testvére özvegy férjéhez adtak, ezért az egész világgal hadban állt; és a magányos, kényszerből újranősülő apával. Aztán apuval kapaszkodtak egymásba, de valójában többnyire csak átvitt értelemben, mert apám hihetetlenül prűd polgári nevelést kapott, és azt hiszem, csak az intellektusával tudott érzelmeket kifejezni. Verseket, filozofikus leveleket írt, komponált, de emlékszem, úgy puszilt meg minket (ma is így van,) hogy éreztem a kemény arccsontját az arcomhoz ütődni, és nagy ritkán úgy simogatta meg a fejünket, hogy a frufrunkat letolta az orrunkig. De éjszakákon át rótta a köröket velem, a nyugtalan, pólyába burkolt, síró csecsemővel.

Szóval anyukám, akit az érintés árvájának is nevezhetnék, úgy ült ott, amikor a fiam átölelte, mintha valami illetlen dolog történt volna, amit jobb körökben nem szokás észrevenni… de hónapokkal később, egy félmondatban, csak úgy mellékesen, mégis megemlítette, hogy az ő unokája milyen szeretettel tud ölelni.

Azt hiszem, sokáig számomra is csak a szerelem adott jogot az érintésnek, a szerelem, amelyről addig csak regényekben olvastam, a szüleim sosem adták árulkodó jelét annak, hogy van köztük gyengédség vagy intimitás.

De amikor átéltem a tapintható, körülölelő biztonságot a férjem ölelésében, amikor rájöttem, hogy néha csak a kézfogása is a teljességet tudja adni, emlékezni kezdtem anyu kicsi kezének száraz melegére is: amikor praktikus ürügy adódott, mert jó voltam, ezért meg lehetett simogatni a fejem, amikor megfogta a kezem, mert vezetett az utcán. Vagy amikor összemértük, hogy az enyém lassan nagyobb lesz, mint az övé, és a körmünk a fehéren ívelő félholdakkal ugyanolyan…

Kép

Kép: Freepik

Az első lányomat úgy sikerült megnyugtatnom újdonsült anyaként a „nem tudom, miért sír” sokkoló rémületében (amikor már minden praktika csődöt mondott), hogy hirtelen ötlettől vezérelve homlokomat az övéhez érintettem. Varázsütésre elhallgatott.

A kisebbik lányom dackorszakbeli, földre fekvős hisztijekor (ma már szégyellem, de kétségbeesésemben akkor, életemben egyszer, még a pohár vízzel leöntős módszert is kipróbáltam, amit anyu velem is megtett gyerekkoromban) semmi sem használt. Végül szorosan magamhoz öleltem. Bár még hüppögött egy kicsit, de izmai elernyedtek, fejét a vállamra hajtotta, megnyugodott. Három nap múlva, amikor valamiért feszülten megemeltem a hangomat, odalépett hozzám, és némán, szorosan átölelt.

A párhónapos kisfiammal hosszú perceket töltöttünk azzal, hogy a kezünk ujjait finoman összeérintgettük. Ő hol áhítattal, hol kacagva nézte a tíz kicsi és tíz nagy ujjat, ahogy játszottak, incselkedtek, ölelkeztek.

Igyekeztem tanulni azoktól, akiket a legjobban szeretek, mégis 20 évbe telt, amíg feszengés nélkül, őszintén bele tudtam engedni magam gyerekkori barátnőm széles ölelésébe. Még többe telt, hogy meg mertem érinteni a kolléganőm vállát, amikor gyászolt. És még tízbe, hogy találkozáskor bátran megöleljem a lányaim párját is. Aztán még évekre volt szükség és két teniszkönyökre, ami miatt már a párnámat sem tudtam megemelni a fájdalomtól, hogy a masszázs alatt átengedjem magamat a másik, az idegen ember gyógyító érintésének. És csak mostanában merem bevallani, hogy igenis fájt elhárítani az iskolába készülő fiam ölbe kéredzkedését a villamoson, azt gondolva – s ami még rosszabb, ki is mondva –, hogy túl nagy ő már ehhez.

Mert soha, de soha nem lehetünk túl nagyok ehhez. És soha, nagyszülőként és dédszülőként sincs késő újat tanulni.

Én is éltem át kamaszként kellemetlen, traumatizáló érintéseket egy távoli, idősebb férfirokon jóvoltából, gondolni sem merek arra, hogy a gyerekeimmel ilyesmi megtörténhetett, hisz az jut eszembe, hogy én sem meséltem el a szüleimnek soha. Elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi szóba kerüljön köztünk. Volt tehát elég okom az óvatosságra, a félrehúzódásra. De azt is megtanultam, hogy aki nem tud az érintések nyelvén kommunikálni, valójában fogyatékkal él. Aki nem tanul meg beszélni az érintések nyelvén, elnémul, amikor elfogynak a szavak.