Az anorexiás Insta-közösségek csapdái: közösség vagy csak közönség?

Talán ezért is faltam olyan mohón a visszajelzéseket. „Olyan a hajad, mint…” „Teljesen úgy beszélsz, mint…” „A mosolyod ugyanolyan, mint…” És ezekből a mintekből próbáltam összerakni magam, ki vagyok én a világ szemében. „Modellalkatnak” túl sportos, nőiesnek meg túl sovány. A hajam – amit a fodrászom egyszer seszínűnek nevezett –, ha egyenesre szárítottam, begöndörödött, ha göndörre, kiegyenesedett, tényleg se ilyen, se olyan nem volt. Kamaszként az ember amúgy is két világ közé szorul. Túl gyerekes a felnőtt dolgokhoz, de túl felnőtt, hogy gyerekesen viselkedjen. A testemmel is valahogy így voltam, sehova se tartoztam igazán. Ennek ellenére sértetlenül kievickéltem az ingoványos kamaszévekből, talán a biztos és elfogadó családi hátterem miatt, talán mert nem ért olyan trauma ebben az érzékeny időszakban, ami elindított volna a lejtőn. Elfogadtam magam, azt a fiatal felnőttet, később feleséget, majd anyát, akivé lettem.

Van, aki nem jut ki sérülés nélkül, mások pedig benne ragadnak a saját testükről alkotott képük és a szerintük elvárt testkép különbségének rögeszméjében.

Mindennap azon vannak, hogy a kettő között tátongó szakadékot eltüntessék. Ez feléli az életüket, a kapcsolataikat és mindent, amit korábban az élettől vártak. Ma pedig végképp nehéz kamasznak lenni. A közösségi média irreális elvárásokat támaszt felénk, a reklámok viszont azt sugallják, hogy a tökéletes test mindenki számára elérhető. A „tökéletes” bizony nem egyenlő az egészségesen normálissal, az átlagosnak pedig közelében sincs.

De várhatunk-e megoldást onnan, ahol maga a probléma gyökerezik? Nem olyan régen jelent meg, de mondhatni divattá nőtte ki magát a „recovery” mozgalom.

Ha Instagramon rákeresünk a kifejezésre, fiatal lányok profiljait találjuk, akiknek a képe alatt a „BIO”-ban a megszokott kor, nem, származás mellett az érdeklődési kör helyett cuki emotikonokkal díszítve az „anorexia nervosa”, „AN” vagy „ANA” kifejezéseket látjuk.

Esetleg, hogy hányszor kerültek kórházba, vagy kellett szondán táplálni őket. Képeket többnyire az elfogyasztott ételekről, tápszerekről töltenek fel, és szelfiket a kórházakból, hogy hol tartanak a gyógyulásban, mert a kitűzött cél a gyógyulás, az egészséges testsúly elérése. A lényeg azonban a kiposztolt képek alatti eszmefuttatásokban rejlik. Milyen problémák foglalkoztatják őket, lent vagy épp fent vannak a hullámvölgyeikben, milyen napjuk volt. A kommentek pedig nem maradhatnak el. „Különleges vagy”, „meg tudod csinálni”, „úgy aggódunk érted”, „nagyon szeretünk”.

Segíthet az online nyilvánosság „kiegészítő kezelésként”, közösséget formálva a hasonló problémával küzdő embereknek? Vagy pont ellentétes hatást ér el, hiszen ezen a platformon, a sztárok és szupermodellek mellett jelenik meg saját képünk is, és az összehasonlítás elkerülhetetlen. Közönség elé tárjuk a legintimebb problémáinkat. Ráadásul a visszacsatolás minden esetben pozitív, pozitívabb, mint máskor: ebben a helyzetben ugyanis sokkal többen szeretnek és aggódnak értem, figyelnek rám, érdekesebb vagyok és tényleg más. De úgy vagyok más, hogy közben tartozom is valahová…

…ahová csak addig tartozhatok, amíg nem gyógyulok meg.

#anorexianervosa #anorexiarecovery #believeinyourself #anorexiafighter #weightgainjourney #motivation