Mit keresett Isten a tanári asztalnál?

Azt hiszem „rendes katolikus nevelés”-nek nevezik, azt, amiben részesültem. Negyedik gyerek vagyok, a családban már megvolt a bejáratott hittantanár, mise, pap és vasárnapi menetrend, mire én megérkeztem. A klasszikus, éhségtől szédelgős áldozási sorban araszolás, roppant hideg és kényelmetlen gyóntatószék, a még a nyári szünetben is kötelező reggeli rohanás és öregnéniszag maradt meg leginkább a gyermekéveim vallásos gyakorlatából. Az egyházi gimnázium további, e téren kötelező programjait rutinnal, és minden lelkesedés nélkül éltem meg, osztálytársaimmal közösen szundikálva a nulladik órás osztálymiséken. Az egyetem első évében egy ideig megmaradtam a megszokásnál, de ahogy múltak az évek, a szabadság és a felnőttség íze kezdte feloldani a régi kötelékeket. Az új közösség, az új feladatok és kihívások, az időm saját beosztása és a kitágult élettér segített elengedni mindazt a kínlódást, amit nekem a vallásosság jelentett. A fentihez hasonló beszélgetés az érettségit követő tíz évben többször is előfordult köztem és volt tanáraim között, de nekem nem hiányzott a régi megszokás.

Huszonnyolc éves korom körül, egy nagy szakítás utáni napokban a Lőrinc pap téren hazafelé sétáltam, amikor a szomorúság miatt rám jött a sírhatnék. A járókelők figyelő tekintete elől menekülve bementem az első nyitott kapun, amit találtam – a Jézus Szíve jezsuita templomba. A gyermekkoromból ismerős környezet megnyugtatott, és az egyik hátsó sorban, kibontott hajam rejtekében vártam, hogy a könnyek elapadjanak, és mehessek a dolgomra. Közben egyre több ember jött be a templomba, és egyszer csak elkezdődött a szentmise. Otthonos rutinnal követtem a szertartást, és úgy döntöttem, ha már itt vagyok, maradok – időm van, legalább megnyugszom.

A szentbeszéd egyszerű és döbbenetesen emberi volt, olyan, amilyet én még paptól addig nem hallottam. Csodálkoztam, hogy így is lehet. A következő meglepetés a perselyezés elmaradása volt, végtelenül jólesett, hogy nem csilingelt elvárásokkal teli tekintettel senki sem az arcomba a kosárral, és csak a templom kapujánál voltak gyűjtődobozok.

Meglepődtem – milyen hely ez? A mise ismert szövege, a fények, az illat, a hangulat, a pad és az emberek, az egész helyzet nagyon megnyugtatott.

Ez volt az a pillanat, amikor kíváncsi lettem. A mise után kicsit könnyedebb lélekkel sétáltam haza, és eldöntöttem, hogy a következő héten ismét eljövök. A fokozatosság és a jezsuita lelkiség elvezetett ahhoz, amiről ma már tudom, mi a neve: megtérés.

Az évek során a közösség tagja, és a lelkigyakorlatok visszatérő látogatója lettem, ma pedig már nem tudom elképzelni az életemet a reggeli meditációs ima nélkül. Isten a munkámat is elkezdte átjárni. Ugyanolyan finoman, gondoskodón és elfogadón érkezett meg a tanári asztalhoz, mint ahogy a lelkembe. Egyszerre két egyházi gimnáziumban is tanítottam, és a „kötelező” programokon önazonosan, hálával a szívemben tudtam jelen lenni. Az egyik iskola lelki vezetésének támogatásával a reggeli kötelező szöveges ima helyett az osztályokkal csendes és egyben pihentető relaxációs imát csináltunk minden alkalommal, Jézusnak ajánlva minden percet.

A diákok visszajelzései nagyon pozitívak voltak, és az ima utáni biológiaórák mindig sokkal könnyedebbek, „jelenlevősebbek” voltak, mint a napközbeni óráim más osztályokkal. A fogadóórákon a szülők többször is jelezték, hogy a gyerekük mennyire szereti így kezdeni a napot.

Isten a reggeli imán kívül is folyamatosan jelen van a tanári gyakorlatomban, amiért nagyon hálás vagyok. Csak ha a diákok kérdeznek, akkor mesélek a hitemről, az útról, amit végigjártam, és járok a mai napig. Néhány hete egy volt diákommal találkoztam az utcán, és érdeklődve kérdezgettem az egyetemről, az életéről. A vallás is szóba került. „Nem, sehova nem járok misére, tanárnő. Az az igazság, hogy nekem ebből a katolikusságnak nevezett izéből elegem volt. A vizsgaidőszakban úgysem érek rá, az év többi részében pedig az is idegesít, ha megszólal a harang.” – „Ó, értem. Van ilyen. Ne aggódj, majd visszahív.” – „Hát, kétlem…” – és őszinte érdeklődést tettetve próbálta elterelni a témát valami általános kérdéssel az alma materéről.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>