Kincs, aki sok családban nincs: a nagypapa

Miközben készültem az interjúra, gondolkodtam, hogy milyen is a tökéletes nagypapa. Találó mottóra bukkantam a„Férfiak Klubja” civilszervezet honlapján: „Férfi. Érték. Minta. Példa.” Ők ajánlották figyelmembe egyik szimpatizánsukat, Fischer Istvánt, aki nagy örömömre azonnal igent is mondott a felkérésre, és meghívott magukhoz. Szépen berendezett budai otthonukból olyasfajta harmónia árad, ami már önmagában sokat elárul az ott lakókról. István udvariasan betessékel, felesége kedvesen kávéval kínál, mutatja az unokák fotóit, aztán tapintatosan el is búcsúzik, hogy Istvánnal beszélgethessünk.

– Hogy fogadta a hírt, hogy nagypapa lesz?
– Mivel már nagyon vártuk, hogy legyen unokánk, hatalmas öröm volt, amikor megszületett Peti, aki ma már tízéves. Én még nem töltöttem be akkor a hatvanat. Bár sokkal fiatalabb nagypapák is léteznek, úgy érzem, pont jókor jött el ennek az ideje az életemben. Akkoriban mentem nyugdíjba. A születésekor épp Rómában vezettem egy csoportot, és egy, a Szent Péter-bazilikát ábrázoló képeslapon csak annyit üzentem haza, hogy „Péter küldi Péternek”. Ez volt az első postai küldemény, amit kapott. Ettől kezdve bárhova mentem, onnan képeslapot kellett küldenem, és hál’ Istennek, ma már duplán teszem ezt, hiszen azóta megszületett a mi kis Petránk is, aki természetesen egy idő után szóvá tette, hogy neki is kell képeslap.

– Hasonló habitusúak, vagy nagyon különbözőek az unokái?
– Ég és föld a két gyerek: Peti lassabb, megfontoltabb, csendes gyerek, Petra viszont egy igazi kis cserfes, örökmozgó hatéves. Neki hidegben is van kedve az udvaron rohangálni, Peti inkább behúzódik, olvas és legózik. Ő teniszezik, Petra balettozik. Sokszor mondja a nagymamának, hogy „csinálj így, csinálj úgy”! Beáll a tükör elé, nem is veszi észre, hogy figyeljük, de előadja magát. Ágnes lányomat egyébként fiúnak vártuk, úgy tartották, hogy túlhordás esetén biztosan fiú lesz, ezért meg is döbbentem, amikor a Baross utcai klinika portáján megláttam kiírva, hogy Fischer Ágnes. Alig hittem el, de természetesen nagyon örültünk a megszületett kislánynak. Peti unokánk születése ezért is volt különleges élmény, ajándék a számunkra. Aztán pedig Petra is megszületett. A nejem is, a lányunk is egyke, és – bár nekem volt két jóval idősebb féltestvérem – valójában engem is egyedüli gyerekként nevelt az édesanyám és a nagymamám. Édesapám ugyanis a születésem előtt meghalt.

– Az apai, nagyapai minta akkor teljesen kimaradt az életéből. Vagy volt esetleg olyan családi barát, férfi rokon, akivel közelebbi kapcsolatot ápoltak?
– Szüleim között 30 év volt a korkülönbség, így csak az anyai nagyapám élt, amikor megszülettem, de mire négyéves lettem, ő is elhunyt. A szoros kapcsolatom nagymamámmal viszont úgy érzem, mindenért kárpótolt. Anyukám nem ment újból férjhez, s mivel Leányfalun éltünk, „rábízott” a régi ismerős plébánosra, hogy faragjon belőlem férfit. Sokat köszönhetek neki, valamint nagyapám öccsének is, aki azon túl, hogy a nehéz időkben befogadott minket, rengeteget foglalkozott velem. Az, hogy később ifjúsági válogatott röplabdázó lettem, alapvetően neki is köszönhető, hiszen magyar bajnok középtávfutóként belém oltotta a sport iránti szeretetet. Férfiasságból, emberségből sokat tanultam első főnökeimtől is, akik 18 évesen felkaroltak, igyekeztek mindenben támogatni.

Úgy gondolom, hogy az élet némiképp kárpótolt édesapám idő előtti elvesztéséért.

– Sikerült olyan apává válnia, akire gyerekként vágyott volna?
– Bízom benne, de erről igazából a lányomat kellene megkérdezni. Mindenesetre nagyon igyekeztem, és sikerként könyvelem el, hogy mindig is közel álltunk egymáshoz. Amikor 17 évesen kiment Amerikába egy évre tanulni, hetekig éreztem a hiányát. Most már nevetek ezen, de akkor igazán megviselt, noha tudtam, hogy a jövője szempontjából nagyon fontos a nyelvtanulás és a tőlünk független életvitel, más világ és kultúra megismerése.

– Mennyire szoros a kapcsolata az unokákkal? Milyen gyakran találkoznak?
– A kapcsolatunk szerencsére nagyon intenzív. Peti születése után, amint lehetett, a közvetlen közelében szerettem volna lenni. Szerencsére ez könnyen ment, hiszen akkoriban a lányomék a mellettünk lévő lakásban éltek. Bár azóta elköltöztek egy kertes házba, kocsival csak 20 percnyi távolságra vagyunk egymástól. Sokat járunk hozzájuk. A feleségem egy igazán rátermett nagymama, és én is segítek, amiben tudok.

– Bármikor lehet önöket ugrasztani?
– Bármikor.

Van úgy, hogy megbetegszik az egyik vagy a másik gyerek, a szülőknek pedig dolgozniuk kell. Minden kisgyerekes családban ismerős ez a probléma. Mi szerencsére ilyenkor azonnal tudunk segíteni.

Nyáron is nagy szükség van ránk, gyakran vannak nálunk a gyerekek. Bár a feleségem még dolgozik, jó logisztikával, folyamatos egyeztetésekkel mindig meg lehet szervezni, hogy éppen ki vigyázzon rájuk. Szeretünk nagyon együtt lenni. Márciusban például közösen megyünk síelni. Karácsonykor azt is igénylik a gyerekek, hogy náluk aludjunk, mert akkor másnap reggel lehet az új ajándékokkal közösen játszani. Peti unokámmal sok dologban egy húron pendülünk, annak dacára, hogy a mai fiatalság ebben a digitális világban teljesen máshogy működik, mint ahogy mi működtünk annak idején. Az én konzervatív hóbortjaimat szerencsére jól fogadja: gyakran kéri, hogy meséljek neki „régi” dolgokról. Van egy közel százezer darabos képeslap-gyűjteményem, erről és az utazásaim emlékeit őrző egyéb tárgyakról, ereklyékről is gyakran beszélgetünk. Viszonylag korán elvittem az Országházba is, mert érdekelte a Szent Korona, de voltunk a Hősök terén és a Várban is. Kirándultunk kettesben több helyre: Visegrádra, Vácra, Esztergomba, jártunk Aquincumban, tavaly pedig együtt voltunk Velencében a karneválon. Petra még csak hatéves, egyelőre más dolgok érdeklik, de várom azt az időszakot is, hogy hármasban menjünk felfedezni a világot.

Kép

Fischer István unokáival

– Türelmes nagypapa?
– Igyekszem. Peti lassan kiskamasz. A szüleinek, akik folyamatosan odafigyelnek a tanulására, bizony elfogy néha a türelmük, és ilyenkor jó, ha kéznél van egy türelmes nagyszülő. A humán dolgokban örömmel segítek, nyelvtanozunk, fogalmazást írunk. Szeretném, ha az unokáim is megtanulnának szépen, választékosan beszélni, és ebben a közös hobbink, a keresztrejtvényfejtés is sokat segít.

– Van, hogy fordul a kocka, és Peti korrepetálja a nagypapát mondjuk informatikából?
– Velem nehezebb a dolga, mert egy igazi „kőkorszaki szaki” vagyok, nem használok számítógépet, nem internetezek. Peti kedvéért már óvatos érdeklődést azért mutatok a technika vívmányai iránt, például a tabletjén rendszeresen Honfoglalót játszunk, amit mindketten nagyon szeretünk.

– Beleszól a gyerekek nevelésébe, mondjuk abba, hogy mennyit üljenek naponta a gép előtt?

– Visszafogottan osztogatjuk csak a tanácsainkat. Messzemenőkig igyekszünk tiszteletben tartani a szülők döntéseit.

Észrevételt tehetünk, de beleszólni abba, hogy például melyik iskolát válasszák, nincs jogunk. Megjegyzem, én is szentendrei diák voltam, most Peti is az, ez is összeköt bennünket. A „gépezést” azért nem tudtam szó nélkül hagyni. Ugyan manapság már nem ritka, hogy valaki hatévesen kezelni tudja a tabletet, Petra is tudja, de amikor a tízéves unokám okostelefont kapott, annyit azért mondtam a lányomnak, hogy én csak azt kérem tőled, hogy írni, olvasni és beszélni tanuljanak meg. Az úszást és a sportosabb életformát én is forszírozom.

– Van olyan emléke az unokákkal kapcsolatban, ami meghatározó, ami örökre bevésődött?

– Sok ilyen van, de a legnagyobb élmény nap mint nap megtapasztalni azt a fajta nagyon mély köteléket, ami csak unoka és nagyszülő között létezik.

Ezt mindig érzem, ha hozzám dugják a fejüket, vagy megfogják a kezemet, vagy amikor megyünk hozzájuk, és átölelve, harsányan örülnek a jövetelünknek. Később alig akarnak hazaengedni. Leírhatatlan érzés!