„Ha nincs célom, leépülök” – Mimi nyolcvanhárom évesen újra dolgozik

„Dehogy asszisztens, eszed ágába ne jusson ilyen hülyeséget leírni, szó sincs róla, Isten ments! Fogászati asszisztens csak olyan lehet, akinek van végzettsége. Kettő: én nem tudom, miként kell keverni-kavarni az anyagot, s azzal, ha nem adok a lányom kezébe szakműszereket, mindenki jól jár” – válaszolja. Hátradől a foteljében, mély levegőt vesz, színpadiasan sóhajt, majd rászánja magát, hogy elmesélje. „Ha úgy tetszik, a recepción vagyok. Június elején jártam Bea lányom fogorvosi rendelőjében, a Bécsi úton. Láttam, hogy az asszisztensnő, akinek a lába is be volt gyulladva akkoriban, beleszakad a sok teendőbe, ezért megkérdeztem Beát, hogy nem tudnék-e segíteni nekik, mondjuk azzal, hogy felveszem a telefont. Annál sokkal jobban féltenek, hogy igent mondjanak, de végül csak meggyőztem őket” – eleveníti fel a nyárelői történetet. 
A látogatásai azt követően állandósultak lánya rendelőjében, hogy elmúlt a kis fogpanasza. A kánikulában „száz fok” volt az alapvetően hűvös lakásában, légkondicionálót pedig nem enged beszerelni a régi, polgári falakra, a rendelőben viszont folyamatosan ment a klíma – magyarázza.

Azt viszont eleinte nem árulta el senkinek, hogy úgy érezte, nem volt jó neki egész napokat egyedül tölteni a lakásban, részben ezért döntött amellett, hogy eljár dolgozni.

Ugyanis két unokája közül a legkisebb, a tizenkilenc éves Beáta évek óta heti egy napot mindig a nagyanyjánál aludt, ám idén érettségizett, ezért májustól már nem tudott rendszeresen vele lenni. „A heti vizitjére rendszeresen készültem: mindig volt egy váltás ruhája, azt rendbe raktam, főztem magunknak, megágyaztam neki. De májustól nem jött az érettségire készülés miatt, júniusban pedig észrevettem magamon, hogy depressziós lettem.” A súlyos mondat a beszélgetés megállítására késztet minket. Edit családja sem tudta, hogy az egyébként örökmozgó, rendszeresen templomba, kirándulni, moziba, színházba járó asszony mostanában ilyen rosszul viselte a magányt. Amikor rákérdezek, hogy jól értettem-e, amit mondott, határozott igennel felel. Szerencsére időben felismerte a problémát, sajnos nem mindenki képes időben tudatosítani magában.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Nem lehet egésznap olvasni, a szemem se bírja, a keresztrejtvényfejtés két-három óra után kicsit untat, másrészt nyáron beömlik a napfény a szobába, lehúzott redőnyökkel pedig nem túl nagy élmény az élet. Televíziót ritkán nézek, csak az ismeretterjesztő és hírműsorok érdekelnek.

A lányomnál tett júniusi látogatásom alkalmával megállapítottam, hogy ha az embernek nincsen célja időskorában, könnyen leépülhet. Először néhányszor mentem el besegíteni, azóta általában heti háromszor ott vagyok. 

Örülök, hogy segíthetek abban, hogy felvegyem a telefont, időpontokat jegyezzek elő, be- és kiengedjem a pácienst, kicsit takarítsak. Amikor a lányom szabadságon volt, a céges telefonon az összes előjegyzést én intéztem.”
A „munkarend” kötetlen, mivel szívességet tesz, akkor megy, amikor kedve van, vagy amikor rendkívül sok a teendő a rendelőben. Egészen közel lakik a Bécsi úti fogászathoz, egy busz és villamos segítségével fél óra alatt odaér. Általában délre megy be, a rendelés végét ritkán várja meg, hét óra felé hazajön. Ha tovább marad, este nyolc körül autóval hazaviszi a lánya.

Az özvegyként élő Edit életét mindig is a másokon segítés jellemezte. Hatan voltak testvérek, természetes volt számukra, hogy egy életen át összetartanak. Mellesleg a nagynénije, Mariska néni özvegyen maradt három fiúval Hernádszentandráson. Az unokatestvérei közül kettő Diósgyőrbe járt középiskolába. Szülei számára nem volt kérdés, hogy a két, saját gyerekeikkel nagyjából egyidős fiút befogadják évi tíz hónapra a diósgyőri Fő utcán álló házukba. 

Kép: Páczai Tamás

„Az én szüleim mindig segítettek, ha bárkinek szüksége volt valamire. Anyukám falun született, házasságáig ott, Szentandráson élt, ezért rengeteg dologhoz értett. Amikor valaki varrni szeretett volna tanulni, elküldték hozzánk, és a kislány addig, amíg ki nem tanulta a varrást, nálunk lakott” – meséli. Edit és a testvérek gyermekként falun nyaraltak, legkorábbi tapasztalatai a segítségnyújtásról onnan származnak. „Az asszonyok elmentek a földekre kendert nyűni, ahogy akkoriban a szedést mondták, a nagynénimmel pedig vittük ki az ennivalót nekik, mert bérben dolgoztak. Mondtam nekik, a munkájukat én is tudom és szeretném csinálni. A nagynénim pedig azt felelte: hát, hadd csinálja.”
Edit gyermekként megtanult főzni; a háború alatt, a rőfös Szente bácsi családjának kenyeret és húst vitt Ilona nővérével együtt; tizenhat évesen gyárba állt dolgozni, később munka mellett példás háztartást vezetve nevelte ikergyermekeit.

Túl a nyolcvanon is ő a motorja családjának, több olyan unokatestvéri találkozót szervezett, ahol negyven–negyvenöt rokon volt együtt. Lelkiismeretesen ápolta férjét, tavaly elhunyt bátyját, két éve elhunyt nővérét.

Ha kérik, bármelyik rokonnak kölcsönadja balatoni nyaralóját; engedte azt is, hogy lakásában filmet forgassanak. Vigyázott már hetekig macskára, etetett naponta papagájt, kertet gondoz a lakóházban, orvoshoz kíséri a beteg hozzátartozóit. A beszélgetés végén azzal köszön el, hogy mennie kell bevásárolni, mert másnap az egyik nővérének az unokája és annak kislánya érkezik hozzá. Nem kérdés számára, hogy két éjszakát a nála idősebb szomszédasszonyainál fog aludni, akiknek segít a bevásárlásban, ház körüli teendőkben.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>