„Nem tudnám megmondani, hány árva van Szíriában” – Interjú Talal Derki dokumentumfilm-rendezővel

– „Apákról és fiaikról” című dokumentumfilmje forgatása során iszlamista-szimpatizáns dokumentaristának adva ki magát 330 napot töltött Szíriában egy dzsihádista férfi családjában, aki egy terroristaképző táborba küldte kiskamasz fiát. Nehéz volt objektívnek maradnia?
– A film a radikális dzsihádista közösségről és nem rólam szól. Ha közbeavatkoztam vagy vitába szálltam volna velük, megváltozott volna az egész légkör; az emberek viszont tudni akarják, hogyan élnek, hogyan oktatják a gyerekeiket. Véleményem szerint ez a legfontosabb, és nem az, hogy én miképpen éltem meg a látottakat.

Nem az a célom, hogy a hős szerepében tetszelegjek, hanem hogy átadjam a globális közönségnek a tapasztalataimat.

– Ennél is közelebb hozza a nézőkhöz a valóságot a felesége, Heba Khalid által rendezett „People of the Wasteland”, amelynek létrejöttében producerként vett részt.
– Ez egy kísérleti jellegű, művészi megközelítésű rövidfilm, történet és szereplők nélkül, ugyanis nincsenek benne megszólalók. A nézők egy szíriai harcost követhetnek végig, aki Go-Pro kamerával a fején indul a háborúba, és ezzel az elsődleges megfigyelő nézőponttal maguk válnak a film szereplőjévé, a harcossá. Akárcsak a Counter-Strike nevű videójátéknál, ők is fegyvert ragadnak és gyilkolnak, vagy pedig őket ölik meg. A film emlékeztet rá, milyen szörnyűségek történnek egy háborúban, és bemutatja, kik az azt elszenvedő civilek, azaz Wasteland emberei.

– Mennyire tud azonosulni a filmjei szereplőivel?

– Bele tudom élni magam a helyzetükbe, de egy ideje már Németországban élek, és európaiként sokkal könnyebb, hiszen itt függetlenség és szabadság van, emellett másmilyenek az emberek.

– Hogyan befolyásolja a családi életét, hogy párjával mindketten háborús filmeket készítenek?
– Amióta gyakrabban dolgozunk együtt, megerősödött a kapcsolatunk, ami kilenc év házasság után ritkán mondható el. A közös munka közelebb hozott minket egymáshoz, és segít jobban megértenünk a másikat: ha egyedül készítesz filmet, sok időt vesz igénybe elmagyarázni másnak, mivel foglalkozol, mi viszont éjszakákat töltünk a közös írással és az ötleteink megvitatásával, és élvezzük is mindezt.

– A gyermekével is szokott arról beszélni, mi zajlik Szíriában?
– A fiam első hat évében óvatos voltam, és megpróbáltam távol tartani az ott történő borzalmaktól, mert a gyerekek nem szeretik az erőszakot, és nehéz számukra befogadni. A hallottak érzékennyé tehetik őket, ezért fokozatosan kell megismertetni velük a valóságot.

Kép

Kép: Fekete Fanni

– A tragédiák feldolgozásához az idősebbeknek is nagy lelkierőre van szükségük. A háborús események közvetlen szemtanújaként hogyan tudott túllépni a látottakon?
– Olyan filmeken kezdtem dolgozni, amiknek témája nem kapcsolódik szorosan a háborúhoz.

A jelenlegi projektjeim közt van fikciós és dokumentumfilm is, ami a háború utáni világot mutatja be, hogy hogyan élték túl az emberek.

– Tavaly Oscar-díjra jelölték az Apákról és fiaikrólt, idén pedig két szír háborús alkotás, a BIDF-en levetített Az underground kórház és a Kislányomnak, Samának is esélyes a legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Utóbbinál szintén fontos szerepet kap a szülő-gyermek viszony. Mi a véleménye az alkotásról?
– A Kislányomnak, Samának a rendező, Waad Al-Kateab lánya iránti aggodalmait jeleníti meg, akit Aleppóban hozott világra. Egy családi filmről van szó, és ezt a témát nehéz úgy ábrázolni, hogy mindenki érdeklődését felkeltse, ennek ellenére Edward Watts-szal sikerült egy olyan történetet létrehozniuk, ami együttérzést vált ki a nézőkből és bárki képes kapcsolódni hozzá. Másik erőssége, hogy a kezdetektől, azaz a polgárháború kitörésétől végigköveti az eseményeket.

– Hogyan látja azoknak a gyermekeknek a jövőjét, akik egy háború sújtotta városban kezdik meg az életüket?
– Ők az elsődleges áldozatok, és ha a szüleik nem elég erősek, hogy megvédjék őket, nyomorúság vár rájuk: nem tudnám megmondani, hány árva van Szíriában, mivel rengeteg embert ölnek meg.

A háború még mindig tart, és nincs lehetőség az összes gyerekkel foglalkozni vagy megfelelően támogatni őket.

Ugyan a fantáziájuknak köszönhetően még a kövekkel is fel tudják találni magukat, amíg kicsik, az alapvető életszükségleteik mellett arra van szükségük, hogy normális játékokkal játsszanak és hogy rendes oktatásban részesüljenek. Meg kell védeni őket attól, hogy erőszakkal szembesüljenek, ezért betiltanám az ellenük irányuló támadásokat és véget vetnék a bombázásoknak.