Újabb árkot ástak, akik visszaadták a Térey-ösztöndíjat

A valóság a következő. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) 2020-ban alkotói ösztöndíjprogramot hirdetett 35 és 65 év közötti, magyar nyelven publikáló szerzők számára, hogy megfelelő anyagi hátteret biztosítson a pályakezdés nehézségein átesett íróknak, költőknek. A támogatást a tavaly fiatalon elhunyt Térey Jánosról nevezték el.

Kizárólag szépíróként ma kevesen tudnak megélni Magyarországon, ők is inkább jogdíjakból, külföldi fordításokból és akadémiai életjáradékból. A legtöbb író szerkesztő egy lapnál, tanít középiskolában vagy egyetemen, de akad köztük orvos, közgazdász vagy éppen tehenész.

A PIM 2018 utáni működésére ritkán jellemző, egyedülálló gesztussal szólította meg a széles irodalmi nyilvánosságot (beleértve a kiadókat, folyóiratokat, egyetemeket), hogy tegyenek javaslatot a támogatandó írók személyére. Végre megmozdult az irodalmi szakma, hogy összedobja a szerzők albérleti díját és rezsiköltségét, devizahitelét egy kis hétvégi zsebpénzzel megspékelve – öt évig havi bruttó 320 000 forinttal.

Alkalom nyílt a közeledésre irodalmunk két szekértábora között, hiszen a kortárs magyar literatúra a rendszerváltás után nem poétikai, hanem politikai alapon szerveződik. Voltak és vannak jobb- és baloldali írószervezetek, folyóiratok, rendezvények, szerzők és nyilatkozatok. Régen nem érdekli már a legtöbb magyar írót, hogy az olvasó miről és hogyan szeret olvasni, van-e létjogosultsága a hexameternek, a kötött formáknak vagy csak a szabadvers dívik.

A magyar írót a leggyakrabban kizárólag az érdekli, hogy azokon a bizonyos napokon a szavazófülkében ki hova tette az ikszet, és ki mit gondol a regnáló hatalomról.

A magyar írók egy részének nem kell a széles egyetértéssel megítélt ösztöndíj, mert szerintük ma támogatottnak lenni politikai bélyeg. Nincs szükségük a gesztusra, mert ők az Örök Megbántottak, akik inkább összébb húzzák a nadrágszíjat becsületből, minthogy továbbra is szabadon, nagyobb létbiztonsággal alkossanak annak az állami intézménynek (PIM) a jóvoltából, amelytől a hideg futkos a hátukon. Az ilyen helyzetekből lehet sok-sok verset faragni a „harmadnapja nem eszek” mintájára. Pedig ösztöndíjasként senki nem írja elő nekik, mit és hogyan írjanak. Gondolatuk szabadságát senki nem akarja tőlük megvásárolni az ösztöndíjjal.

Bartók Imre prózaíró nem így gondolta, amikor a közösségi oldalon bejelentette: főként Demeter Szilárd, a PIM főigazgatójának politikai meggyőződése miatt zárkózik el a lehetőségtől. Bartók a díjat visszaadta, de közben érkezett felülről a megtorlás. A külügyminisztérium kivette őt az Irodalom Éjszakája programjából. Részben ennek köszönhetően az ösztöndíjat visszautasítók táborához csatlakozott még néhány író: Csehy Zoltán, Keresztesi József, Szőcs Petra és Zoltán Gábor. Az ösztöndíjasok pedig közös nyilatkozatban álltak ki Bartók mellett.

Az ösztöndíj visszaadóinak sikerült ismét két táborra szakítaniuk a 35 és 65 közötti, tehát szívinfarktus tekintetében legveszélyeztetettebb korosztályt (ennyit a támogatás biztosította nyugalomról). Vannak az Ösztöndíjat Elfogadók és az Ösztöndíjat Visszautasítók.

Közülük eddig az utóbbiak véleménye érvényesült, miközben tettükkel azokat is kényelmetlen helyzetbe hozták, akik elfogadják a támogatást. Ezért is kérdeztem meg őket, akiket inkább irigylek és sajnálok, hiszen széles szakmai egyetértéssel hátuk mögött várják a lassan körvonalazódó erkölcsi ítéletet.

Kollár Árpád író, költő, szerkesztő, a támogatás egyik érintettje kérdésemre elmondta, hogy „az ösztöndíjasok elfogadhatatlan támadásoknak lettek kitéve, köztük azok is, akik végül visszamondták a díjat”. Válaszában kiemelte, hogy „tisztességes embereket fenyegetnek, zsarolnak, mocskolnak, elképesztő, zsigeri indulattal”, még azok is, akik „korábban elfogadták az ösztöndíjra való jelölést, most viszont támadják azt”. Ez a helyzet olyan feszültséget teremtett, amelyben – Kollár szavaival élve – „írni és dolgozni nehéz”. Hász Róbert író is csatlakozott Kollár véleményéhez, és megemlítette: „egzisztenciák függnek a háború fenntartásától”.

Sok megszólított ösztöndíjas nem kívánt érdemben válaszolni, mert – ahogy írták – szeretnének túl lenni a hisztin, unják a hajcihőt, dolgoznának. Ironikus, hogy éppen a kialakult helyzet miatt nem sikerül nekik. Elmondásuk szerint őket eddig egyetlen újságíró sem szólította meg (azóta a Magyar Hangban néhányan nyilatkoztak a kérdésről), hiszen a hazai sikernek felénk kevés a hírértéke, a botrány pedig eltereli a figyelmet a díj valódi értékéről. Közben a közösségi oldalak semleges szemlélői arra figyelmeztetnek, hogy a vita a két tábor képviselői között kezd verbális zaklatássá válni.

Elkezdtem szorongani korábbi apróhirdetésem miatt. Nehogy valaki komolyan vegye, és tényleg azt gondolja, hogy én ezt szeretném. Elbizonytalanodtam. Alkotok tovább vidéken, 35 fölött egy kicsivel, tanári fizetéssel és csekély honoráriumokkal. Talán csak így lehet nyugodtnak és boldognak maradni.