Hogyan találkozz a rég elhunyt dédivel?

Faluház, a legtöbb helyen már így nevezik, válaszoltam neki, és alig tudott leállítani, amikor arról kezdtem mesélni, hogy nálunk, a Csongrád megyei Deszken, Szegedtől néhány kilométerre világszínvonalú a kínálat. Reakcióm elsőre nagyképűnek tűnhet, de rögtön sorolom a programokat, a hagyományőrző rendezvényekkel kezdem, amelyek egyrészt a Tiszavirág Néptáncegyütteshez kapcsolódnak, másrészt a civil kezdeményezésű közösségépítéshez, például a népdalkörhöz. Majd következnek az ismert standuposok (Benk Dénes és Hajdú Balázs járt itt legutóbb), a népszerű írók (többek között Schäffer Erzsébet és Vujity Tvrtko), de folytathatnám napestig a falumikulással és -karácsonnyal, az „ezt tanultuk” bemutatóival, szkepticizmusa alig változik. Inkább meghívom hozzánk, a Komfortváros feliratú táblán túlra.

Jó, jó – bólogat bőszen –, de Deszk oázis lehet a leszakadó vidék sivatagában – zárja mondandóját a kárörvendők elégedett kegyelemdöfésével. Ekkor jut eszembe a másik példa, Békés megyei szülőfalumé, Kunágotáé, ahol néhány héttel ezelőtt sikerült megtölteni a Művelődési Házat, amely általában nemzeti ünnepeink idején ér el hasonló látogatottságot.

A közelmúltban azonban másfajta ünnep vette kezdetét: egy olyan kulturális programot kínáltak az embereknek, ahol újra találkozhattak rég elhunyt dédszüleikkel.

Nyugodj meg, nem szellemidézésről van szó, pedig az is sok embert csalogatna a négy fal közé! – próbáltam viccesebbre venni a figurát egyre kétkedőbben rám tekintő kollégám előtt. Egy olyan képes krónikát állított össze a Művelődési Ház vezetője, aki régóta foglalkozik helytörténettel, amelyet már megjelenése előtt hatalmas várakozás övezett, rengeteg volt az előrendelés belőle. A község újratelepítésének 175. évfordulója alkalmából összegyűjtötte a régi fényképeket és a hozzájuk kapcsolódó történeteket, és egy kemény borítós, rendkívül igényes könyvet írt, szerkesztett belőlük.

Itt találkozhattam olyan fotókkal, amelyek kislányaim számára megelevenítették a dédnagymamájukat, és láthatták, hogy egykori dohánykertészként őseink mivel keresték a kenyerüket. Belelapozhattam nagymamám általános iskolai bizonyítványába; örömmel láttam, milyen kiváló tanuló volt annak ellenére, hogy hat osztályt sem végzett, és már ekkor sejthette: élete jelentős részét a földeken kell töltenie. Megelevenedett a falu múltja a fotókon szereplő emberek és a fényképek alatt található rövid anekdoták segítségével.

Apa, ott mit csinálnak a bácsik? – kíváncsiskodott hatéves kislányom, amikor karácsonykor lapozgattam a falutörténeti művet, és akkor hosszan kezdtünk beszélgetni a cséplésről, a kastélyokról, a népviseletről, Móra Ferenc nagy ásatásáról, meg még ezer más dologról.

A helyi könyvbemutatón jelen lévők önmagukkal is találkozhattak olyan fotókon, amelyeknek létezéséről eddig sejtelmük sem volt. Amint az érdeklődők kézbe vették a könyvet, azonnal íródott tovább a krónika (és valóban tervezik is a bővített, javított, átdolgozott kiadást), mert a fotókról eszükbe jutott egy náluk lévő hasonló fénykép, és egy másik történet például arról, hogyan hordták szét az egyik helyi kastélyt a falu lakói a szovjet csapatok érkezése után néhány hónappal. Sok ház épült abból a faluban…

Szóval, bizonygattam a kollégának, ilyen kultúrára, saját, elveszőben lévő múltjukra van szüksége a faluházak közönségének, nem csak a mulatósra, az utcabálra és a falunapokra. Így is telepíthető oázis ebbe a sivatagba, és ha ezek az élmények összekötik a falu lakóit, akkor már nem érzik olyan egyedül magukat a nagy világfaluban, a globalizálódó mindennapokban, és újra elkezdenek kötődni a helyhez, ahol élnek.

Azt mondod, hogy akkor mindenki kezdjen el helytörténészkedni? – kérdezett vissza a kolléga, de már számítottam a kekeckedésre, és csak annyit feleltem: nem, nem hiszem. Elég, ha néha felébred benne a vágy, hogy találkozzon a régen elhunyt dédmamával. Hátha valaki megidézi helyette a dédi és a hely szellemét.