A gyerekünk elengedése a köldökzsinór elvágásával kezdődik

Na most, a fákkal egész sokáig könnyedén ment. Pici gyerek pici fával is boldog. A lombkorona szép átlátható, a gyermek vágya egyértelmű: fogjam a kezét, és jussunk el az első ágig. Megy ez! Kompetenciaérzésem a tetőfokára hágott, amikor megtanítottam nekik, hogy fáramászáskor számolunk az ágvastagsággal, a korhadás-faktorral, valamint éljen a biztonság, kapaszkodni kell. Nem belém, hanem az ágba. És másztak. A fák pedig nőttek. Olyannyira, hogy a szomorúfűz tetején már nem is láttam, csak hallottam, ahogy büszkén kiabál. „Itt vagyok, Anya! Ugye milyen magasra másztam?” Ugye.

Aztán az egyikük leesett. Semmi baj, szerencsére. Minden oké, elvégre így is képzeltem. Esik, fölkel, megtanulja. Mert fára mászni jó, nem vehetem el tőlük ezt az élményt. De azért egyre bizonytalanabbul mondogattam, hogy nagyot esni nem ér, csak kicsit vagy közepeset, rendben? Még egy esés. Baleseti sebészet, röntgen, megúsztuk.

Azóta kisebb fajta transzban koncentrálok minden alkalommal, ha fa felé, mászás szándékával közelednek. Nehogy kimondjam, ami dörömböl bennem: nem mehetsz, féltelek!

Eddig sikerült, de nagyon nehéz. Hát, ezért van az, hogy sokat fohászkodom különböző fák alatt. A cipő esetét már el sem mesélem. Szánalmas. Hogy felnőtt ember két hosszú napig ellenségként méregessen egy pár magatehetetlen neonsárga edzőcipőt! Hát, kedves Jenő, egyelőre nem túl jók a kilátásaid azzal a bulival kapcsolatban. De ígérem, igyekszem.

Fájdalomban termett örömök

Az első mászása volt. Nyolc méter magasan lapult a falhoz, ujjpercei görcsösen markolták a sziklát. A barátja alulról biztosította: fogta a kötelet és várta, hogy végre beleengedje magát a beülőbe, majd szépen leeressze. „Engedd el a sziklát, és rúgd el magad a faltól!” Tudta, hogy csak így juthat le. A hang ott lüktetett a fejében, de az izmai nem engedtek, furcsa pózba merevedve tapasztották a sziklához. Távolról néztem az embert a sziklán, és arra gondoltam, hogy ha egy élettelen kődarabot is ennyire nehéz elengedni, nem csoda, hogy szülőt próbáló feladat a saját gyerekünk elengedése.

Szőke András pszichológussal beszélgettem erről.

– Milyen szavak jutnak eszébe először az elengedésről?
– Gyász, fejlődés, autonómia, felelősség, szülőség, fáj, jó látni, állandóság…

– Állandóság?

– A gyerekeink elengedése egy állandó folyamat. A köldökzsinór elvágásával kezdődik, és igazából egy egész életen át tart.

Ezért talán az elengedés az egyik legfontosabb készségünk, amit érdemes megtanulni, hogy ne folyamatos krízisként éljük meg. Veszteségek mindig érnek bennünket. Szülőként is.

– A gyerek már nem velünk szeretné tölteni a hétvégét, hanem a barátaival.
– Például. Az elengedés pedig azt jelenti, hogy ahelyett, hogy benne ragadunk a helyzet fájdalmában, képesek vagyunk az új helyzet nyereségeire koncentrálni, azt értékelni a veszteségek helyett. Ez esetben, hátra tudunk dőlni, és végig tudjuk nézni, hogy igen, ez most fáj, de ami történt, nem a személyem elleni bűncselekmény, hanem egy természetes folyamat része. Nyereségeim pedig a következők: egy szociális élettel rendelkező, önállóságra törekvő gyermek, valamint egy hétvégi slow fox-kurzus, amire végre eljutok. Egyfajta rugalmassága ez a lelkünknek. Nagy kincs.

– Tehát a születéssel kezdetét veszi a távolodás a szülőtől, az elengedés. Ugyanakkor sokat beszélünk a kötődés elemi jelentőségéről, a kötődő nevelésről. Nem ellentmondás ez?
– Kötődés nélkül nyilván elengedésről sem beszélhetünk. Ez a két dolog ideális esetben szinkronban fejlődik. És idővel a kötődésből születik a bizalom és az autonómia. Olyan, mintha egy hidat a folyó két partjáról egyszerre építenénk. Elmegyünk együtt a játszótérre, játszunk, homokozunk, de nem dőlünk a kardunkba, ha lekváros homoksüti helyett csokisat szeretne sütni.

Kép

Kép: Freepik

– Mi történik, ha ragaszkodunk a lekvároshoz?

– A gyerek akkor tud elengedni, ha a felnőtt készen áll elengedni őt. Ilyenformán a szülőé a kezdő lépés. Ennek híján, egyedül, ritkán tud igazán leválni a gyerek, még akkor is, ha igénye van rá.

– Hol szoktuk mi, szülők félrecsúszni?
– Nincs tipikus mintázat. Annyi, de annyi oka lehet annak, hogy valaki nehezen engedi el a gyerekét! Általában összefüggésben van azzal, hogy mi magunk milyen sérüléseket szereztünk a leválási folyamat során. Mindenképpen a saját elakadásaink körül érdemes keresgélni, a rálátás a saját görcseinkre, a tudatosítás segíthet az elengedés tanulásában. Ha megértem, hogy azért ragaszkodom a lekváros homoksütihez, mert mondjuk az anyukám mindössze három lekváros süteménnyel bocsátott utamra tizenhat éves koromban, el fogom tudni különíteni a saját történetemet a gyerekemétől. És jó eséllyel nem lesz akadálya annak, hogy a gyerek csokisat süssön.

– A legtöbben talán a kamaszkorra asszociálnak az elengedés kapcsán.
– Igen, bár szerencsésebb, ha nem azért távolodom el a gyerektől, mert esetleg rám vágta az ajtót, hanem elengedem, elfogadom, hogy ez a dolgok rendje, örülök az autonómiájának. Többé nem követem őt, hanem fogadom, amit ő a nagyvilágból visszahoz nekem. Persze ahogy a leválás intenzívebb szakaszaikor, a kamaszkorban is megjelenik a gyerekben a düh. Hiszen minden elengedés a veszteségről, a gyászról szól; mint ilyen fáj és dühöt szül. Értékes vagyok, engem nem szabad bántani! – ez jelenik meg ilyenkor a gyerekek dühében. Akármilyen küzdelmes is, ezt az érzést nem szabad elfojtani. Viszont keretezni érdemes, hogy a dühét megélhesse, ám szociálisan elfogadott keretek között.

Ami pedig a saját, elengedésből fakadó indulatainkat és fájdalmainkat illeti, ne terheljük a gyerekekre, mert egy megfelelősebb gyereknek teljesen letilthatja az autonóm törekvéseit.

– Föl kell tennem a klasszikus, buliba-elengedős kérdést.
– Minden szülő szembetalálja magát azzal a ténnyel, hogy vannak olyan körülmények a gyereke életében, amelyeket nem tud kontrollálni. Az első csúnya szó az óvodából még hideg zuhanyként ér minket, de mire kamaszkorban megkapjuk a kérdést, hogy elmehet-e buliba/tánctáborba/Szigetre/Sztárvórsz-klubba, már jócskán elláthattuk munícióval. Bízhatunk benne, hogy fel tudja mérni a helyzetet és jó döntéseket fog hozni. Fontosnak tartom, hogy mivel a bizalom arányos a felelősséggel, az érzelmi fejlettségének megfelelő szabadságot kapjon. Egy gyerek könnyen összeroppanhat a túl nagy szabadsággal, bizalommal járó felelősség alatt.

A gyermeküket nehezen elengedő szülőknek viszont épp az ellenkezője adja fel a leckét: hajlamosak rendre levenni a felelősséget a gyerek válláról. Pedig a gyerek autonómiája attól fejlődik, hogy megtanulja viselni a tettei következményeit. Ez gyakran fájdalommal jár. Mindenkinek. A szülőnek duplán, mert megszenvedi a saját és a gyermeke fájdalmát is. Valószínűleg fel kell nőnünk ahhoz, hogy elfogadjuk, fájdalom nélkül nincs változás, fejlődés, nincs semmi, ami előre vinne. De a fájdalom mentén teremnek az igazi örömök és jóérzések.